A kedd reggeli napfény épp csak bekukucskált Áron ablakán, amikor a kisfiú álmosan megdörzsölte a szemét. Az ébresztőóra halk csengetése nem is kellett volna: Áronnak úgyis minden nap korán kipattant a szeme. Ma azonban valami szokatlan motoszkált a gyomrában. Talán a reggeli kakaó? Vagy az, hogy tegnap elveszett a legóautó kereke? Nem, ez valami más volt. Ma volt az első nap az óvodában.
Anyukája lágyan megsimította a haját.
– Jó reggelt, kincsem. Készen állsz?
Áron bólintott, de a nyakáig kúszó bizsergés árulkodott a válasz valódiságáról. A kék hátizsák már az ajtónál várta, benne az alvós mackó, egy tiszta váltóruha, és egy meglepetés, amit anyukája az utolsó pillanatig titokban tartott. Áron nem mert belenézni.
Az ovi előtt állva a kicsi fiú ujjai anyukájának kabátgombját gyűrögették.
– Mi van, ha nem barátkozom senkivel? – suttogta.
– A barátok néha egyetlen mosollyal születnek – válaszolta az anyukája mosolyogva, majd leguggolt mellé. – Tedd csak be a kezed a hátizsákodba. Talán segíthet valami.
Áron beledugta a kezét, és egy szokatlan, sima, gömbölyded dolgot tapintott. Előhúzta: egy különös, színes homokórára hasonlító játék volt az. A közepén egy kis óra mutatta a délelőtt tíz órát, körülötte spirálban kicsi fénylő szikrák keringtek. A játék alján apró betűkkel ez állt: „Időgép. Használata egy mosoly ellenében engedélyezett.”
– Ez meg mi? – rebegte.
– Különleges ajándék. Csak akkor működik, ha valóban szeretnéd látni, mi történik majd – mondta anya sejtelmesen.
Áron bólintott, és bár még mindig nyolt egy izgalmas görcs a hasában, féloldalas mosolyt biggyesztett az arcára. Abban a pillanatban az időgép halkan kattant, és a szikrák gyorsabban kezdtek körözni.
A világ kicsit megszédült körülötte, a fák levelei elmosódtak, a hangok buborékokként pattantak szét, és Áron hirtelen az ovis öltöző padján találta magát. De nem aznap reggel. Az idő megváltozott. Egy kicsi tábla a falon azt írta krétával: „október 16.”
Körülnézett. A színes kabátok között ismerős hangokat hallott. Egy kisfiú nevetve mutatta neki, hogyan lehet egyszerre két pörgettyűt forgatni. Egy kislány, akinek az arca kissé maszatos volt temperától, odaszaladt hozzá, és azt suttogta:
– A királylányt még te sem tudtad úgy lerajzolni, mint én.
Áron nevetett.
Aztán egy másik pillanatban a játszószőnyegen ült, és Mari néni, az óvó néni, mesét mondott. Bableves illat úszott be a levegőben, és Áron érezte, hogy jó helyen van. Nem volt már görcs a hasában, se félelem a szívében.
Üres katt… Az időgép újra szikrázott, és a világ visszaborult a reggelbe, az óvoda bejáratához. Anyukája most aggódó szemmel nézte.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Igen – felelte Áron határozottabban. – Már várom.
Belépett az ajtón, és a kék hátizsákot felakasztotta a fogasra. A játékóra ott lapult a zsebében. Már nem világított, csak szelíden pihent, mint aki elvégezte a dolgát.
Aznap Áron rajzolt, nevetett és megbarátkozott egy fiúval, akit Levi doktor úrnak hívtak, mert mindig orvosost játszott. És amikor Mari néni megkérdezte, kinek van kedve elénekelni a Csip-csip csókát, Áron elsőként tette fel a kezét.
A játék időgép pedig csöndben figyelte a sarokból, tudva, amit Áron már maga is érzett: hogy sok szép nap vár még rá.
