Az öreg tölgyfa gyökerei között, ahol a moha puhább volt, mint a legfinomabb párna, apró ajtó rejtőzött. Nappal senki sem vette észre, csak a hangyák és a csigák tudták, hogy ott bizony élet lakik. Amint azonban leszállt az este, és a hold ezüstfénnyel öntötte el a tisztást, az ajtó mögött mocorgás támadt.
Odabent a tojásfestő manók ébredeztek.
Aprócska lépteik neszeztek a kövön, miközben sorra gyújtották meg a mécseseket. A falakon szárított virágok lógtak, cserépedényekben színes porok és festőlevek sorakoztak: bíbor mályvasziromból, aranyszínű hagymahéjból, mélykék áfonyából és harsányzöld csalánból főzve.
– Ideje munkához látni! – csapta össze tenyerét Pityke, a legfürgébb manó, akinek sapkája mindig félrecsúszott a nagy sietségben.
– Óvatosan a pöttyökkel, múltkor is túl sok lett belőlük! – jegyezte meg Borbolya, aki a legszebb mintákat tudta rajzolni.
Az asztal közepén hófehér tojások sorakoztak, tisztán és fényesen, várva, hogy csodává változzanak. A manók körbeállták őket, és elkezdődött az éjszakai varázslat.
Pityke cikcakkos mintákat festett, amelyek úgy kanyarogtak, akár az erdei patak. Borbolya finom virágindákat rajzolt, amelyek szinte illatoztak. Dömötör, a legcsendesebb manó, arany pöttyöket hintett a tojásokra, mintha apró csillagokat szórna az égre.
Munka közben halkan daloltak, hogy a festék egyenletesen terüljön:
– Szín a színre, fény a fényre,
Öröm költözik a tojás héjára szépen.
Az éjszaka azonban nem telt el kaland nélkül. Egy hirtelen széllökés megremegtette a tölgyfa ágait, és a föld alatti műhelyben is megbillent az egyik asztal. Egy tucat frissen festett tojás veszélyesen megingott.
– Vigyázz! – kiáltotta Borbolya.
Pityke egy szökkenéssel elkapott kettőt, Dömötör pedig ügyesen odagördített egy puha mohakupacot, hogy felfogja a guruló tojásokat. Egy sem tört össze.
Néhány pillanatig csend volt, majd egyszerre nevettek fel.
– Még jó, hogy összedolgozunk – mondta Dömötör mosolyogva. – Egy manó kevés lenne ehhez a sok csodához.
Ahogy az éj halványodni kezdett, a tojások már szivárványszínben pompáztak. Volt köztük csillagmintás, virágos, hullámvonalas és olyan is, amelyen apró nyuszik táncoltak körbe-körbe.
A manók kosarakba rendezték a kész műveket, majd titkos alagutakon át elindultak a közeli házak felé. Lábujjhegyen osonva helyezték el a tojásokat a kertekben, ablakpárkányokon, sőt néhányat a gyerekek cipője mellé is tettek.
Mire az első napsugarak átbukfenceztek a dombokon, a manók már visszatértek a tölgyfa gyökerei alá. Fáradtan, de boldogan telepedtek le.
– Szerinted örülni fognak? – kérdezte Pityke, miközben ásított egy aprót.
Borbolya elmosolyodott.
– Amikor meglátják a színeket, a mintákat, tudni fogják, hogy valaki szeretettel gondolt rájuk.
Odafent nemsokára gyereknevetés töltötte be a kerteket. Apró kezek emelték fel a csillogó tojásokat, és csodálkozó szemek fedezték fel a rajtuk rejtőző mintákat.
A tölgyfa alatt a manók elégedetten hallgatták a távoli öröm hangjait. Tudták, hogy munkájuk láthatatlan marad, mégis minden színben, minden mosolyban ott ragyog egy kicsi belőlük.
És amikor a következő este ismét leszállt, a mécsesek újra fellobbantak a föld alatti műhelyben, mert ahol öröm születik, ott a tojásfestő manók mindig készen állnak egy újabb csodára.
