A falu szélén, ahol a kertek végében már a mező kezdődött, állt egy öreg, fehérre meszelt tanya. A tanya udvarán tavasszal mindig hamarabb ébredt az élet, mint bárhol máshol. A barackfák rózsaszínbe öltöztek, a tyúkok kapirgálva keresték a friss magokat, s a harmat ezüstösen csillogott a fűszálakon.
Az udvar legbüszkébb lakója egy tűzpiros tarajú kakas volt, akit a gazda egyszerűen csak Pirosnak szólított. Piros nem volt közönséges kakas. Tollazata úgy fénylett a felkelő nap első sugarában, mintha apró parázsszemek izzanának rajta. De nem is a külseje volt a legkülönlegesebb, hanem a hangja.
Húsvét hajnalán a világ még mélyen aludt. A falu házainak ablakai sötétek voltak, s csak a templomtorony keresztjén csillant meg halványan a pirkadat fénye. Piros azonban már ébren volt. A szíve különös izgalommal telt meg, mintha a mellkasában egy apró harang kondulna meg újra és újra.
– Ma másképp kell kukorékolnom – gondolta, és nagy levegőt vett.
Felugrott a kerítés tetejére, kihúzta magát, és olyan dallamot eresztett a hajnalba, amilyet még senki sem hallott. Nem csupán hangos volt, hanem lágy és ringató, egyszerre erős és vigasztaló. A hangja úgy szállt végig a mezőkön, mint egy láthatatlan aranyszalag, amely összeköti az emberek szívét.
Az első, aki felébredt rá, az öreg molnár volt a patakparti házban. Fáradtan ült fel az ágyában, mert az elmúlt napokban sok gond nyomta a vállát. Amikor azonban meghallotta a kakas különös kukorékolását, valami megmozdult benne.
– Ez nem akármilyen ébresztő – mormolta, és halvány mosoly jelent meg az arcán.
Aztán felébredt a pékné is, aki attól félt, hogy idén kevesebb kenyér fogy majd. Meghallotta a dallamot, és úgy érezte, mintha valaki azt suttogná: „Ne félj, minden újraéled.”
Még a kisfiú, Máté is felriadt álmából, aki előző este szomorúan feküdt le, mert elvesztette a kedvenc fakardját. Amikor a hang elért az ablakáig, kinézett, és a felkelő nap fényében meglátta, hogy a kert végében, a bodzabokor alatt ott hever a kard. Talán a szél vitte oda, talán más – de Máté szíve megtelt örömmel.
Piros közben egyre csak kukorékolt, s a dallama betöltötte a falut. A tyúkok csodálkozva néztek rá.
– Mi ütött beléd? – kotkodácsolta az egyik.
– A remény – felelte Piros egyszerűen. – Húsvét hajnalán emlékeztetni kell mindenkit arra, hogy a sötétség után mindig világosság jön.
Ahogy a nap korongja lassan felkúszott az égre, a falu népe sorra kilépett a házakból. Nem is tudták pontosan, miért érzik könnyebbnek a szívüket, csak azt, hogy a levegő tele van valami új kezdet ígéretével.
A templom harangja is megszólalt, de mintha most a kakas dallamát visszhangozta volna. Az emberek egymásra mosolyogtak, köszöntek, s a régi sérelmek egy pillanatra jelentéktelenné váltak.
Piros végül elhallgatott. Büszkén, de csendesen figyelte, ahogy a napfény aranyba borítja az udvart. Tudta, hogy a hangja nem old meg minden gondot, de elültet valamit az emberek szívében.
Ettől a naptól kezdve minden húsvét hajnalán különleges dallam csendült fel a faluban. Az emberek pedig, valahányszor meghallották, emlékeztek rá: a remény olyan, mint a kakas kukorékolása. Lehet, hogy csak egy hang a hajnalban, mégis képes felébreszteni mindazt, ami jó és erős bennünk.
