Farsang estéjén a falu apraja-nagyja a művelődési házban gyülekezett. Az ajtó fölött papírlampionok ringatóztak, az ablakokban mécsesek pislákoltak, a terem közepén pedig hatalmas kosár állt, tele színes szalagokkal. Volt köztük bíborpiros, napsárga, égkék, smaragdzöld és hófehér is. A gyerekek egész délután ezeket kötözték a jelmezeikre, kalapjaikra, sőt még a hangszerekre is.
Amikor az óra elütötte a nyolcat, és a zenekar rövid pihenőt tartott, különös dolog történt. A kosárban felejtett szalagok megmozdultak. Előbb csak finoman rezdültek, mintha láthatatlan szellő érintette volna őket, aztán lassan kibomlottak, felemelkedtek, és a terem közepére siklottak. A gyerekek épp a farsangi fánkot majszolták, így senki sem vette észre, hogy a szalagok önálló táncba kezdtek.
A piros szalag perdült elsőként a levegőbe. Fényesen csillant meg rajta a mécsesek lángja.
– Én egy bátor kislány haját díszítettem – susogta büszkén. – Amikor először állt színpadra verset mondani, a szíve úgy dobogott, mint a dob a felvonuláson. De végigmondta, és a végén olyan tapsot kapott, hogy még én is belepirultam.
A sárga szalag kacagva forgott körülötte.
– Az semmi! – csilingelte. – Engem egy kisfiú kabátjára kötöttek, amikor először ment iskolába. Sütött a nap, de ő mégis félt. Aztán talált egy barátot a padban, és attól a naptól kezdve minden reggel mosolyogva indult. Én őriztem az első bátorságát.
Az égkék szalag lágy ívben hullámzott.
– Én a búcsú emlékét hordozom – mondta halkan. – Egy nagymama kendőjét fogtam össze azon a napon, amikor az unokája messzi városba költözött. Könnycseppek hullottak rám, de tudtam, hogy a szeretet hosszabb minden útnál. Azóta is őrzöm az ölelés melegét.
A zöld szalag fürgén cikázott közöttük.
– Én a remény színe vagyok! – kiáltotta vidáman. – Egy kis kert kapujára kötöttek, amikor elültették az első facsemetét. A gazdája minden nap meglocsolta, beszélt hozzá, és mostanra árnyas fa lett belőle. Én láttam növekedni.
Végül a fehér szalag lassan, méltósággal emelkedett fel.
– Én a csendet és az új kezdetet hordozom – szólt szelíden. – Egy újszülött kiságyára kötöttek. Amikor először sírt fel, mindenki nevetett örömében. Azóta is emlékszem arra a tiszta pillanatra.
A szalagok ekkor kézen fogták egymást – ha ugyan lehet kézről beszélni náluk –, és körkörös táncba kezdtek. Színeik összefolytak, akár egy élő szivárvány. Ahogy forogtak, történeteik összekeveredtek: bátorság, barátság, búcsú, remény és új élet. A terem levegője megtelt valami különös, láthatatlan ragyogással.
Ekkor egy kislány, Lilla, aki nem szeretett hangos mulatságban részt venni, odapillantott a terem közepére. Megdörzsölte a szemét.
– Anya, látod? – suttogta. – A szalagok táncolnak.
Az édesanyja mosolyogva simította meg a haját.
– Farsangkor bármi megtörténhet – felelte.
De Lilla tudta, hogy ez több annál. Látta, ahogy a szalagok lassan visszasiklanak a kosárba, mintha mi sem történt volna. Csak egy apró csillanás maradt utánuk a levegőben.
Nem sokkal később újra felcsendült a zene, és a gyerekek táncra perdültek. Lilla kivett egy kék szalagot a kosárból, és a csuklójára kötötte. Úgy érezte, mintha melegséget árasztana.
– Gyere táncolni! – hívta őt egy osztálytársa.
Lilla habozott egy pillanatig, aztán bólintott.
– Megpróbálom.
Ahogy a zene ütemére forogni kezdett, a szalag lágyan követte minden mozdulatát. Lilla már nem félt. Úgy érezte, mintha a szalag mesélne neki a bátorságról, a barátságról és az új kezdetekről.
Az este végén, amikor a lámpákat eloltották, és mindenki hazafelé indult, a kosárban fekvő szalagok csendben pihentek. De aki figyelmesen nézte őket, észrevehette, hogy színeik mélyebbek, ragyogóbbak lettek.
Mert minden emlék, amit őriztek, nemcsak a múlt része volt, hanem ajándék a jövőnek is. És farsang estéjén, amikor a világ egy kicsit varázslatosabbá válik, a szalagok újra és újra táncra kelnek, hogy emlékeztessenek bennünket: minden apró pillanatban ott rejtőzik egy történet, amely színt ad az életünknek.
