A patak fölött, a falu szélén állt egy apró, öreg fahíd. Nem volt különösebben széles, sem különösebben magas, mégis fontosabb volt, mint bármi más a környéken. Deszkái kissé megkoptak az évek alatt, korlátján itt-ott lepattogzott a festék, de a híd büszkén tartotta magát, és minden tavasszal új reménnyel nézett a napfénybe.
Azon az éven különösen szép húsvét közeledett. A falu asszonyai kalácsot sütöttek, a gyerekek tojásokat festettek, és mindenütt friss virágillat szállt a levegőben. A híd azonban szomorú volt. Tudta, hogy két testvér, Anna és Márk, akik valaha nap mint nap átszaladtak rajta kézen fogva, már hosszú ideje nem beszélnek egymással.
Egy apró félreértésen vesztek össze még télen. Egy eltűnt könyv, egy elhamarkodott szó, egy becsapott ajtó – és azóta mindketten inkább a kerülőutat választották, csak hogy ne kelljen a hídon találkozniuk.
A híd ezt nagyon fájlalta.
– Arra építettek, hogy összekössek – sóhajtotta magában. – Nem arra, hogy elválasszak.
Nagyszombat hajnalán különös dolog történt. A falu legidősebb lakója, Terka néni, aki mindenről tudott egy kicsit, kilépett a házából egy kosár színes szalaggal. Lassan, megfontolt léptekkel a hídhoz sétált, és elkezdte feldíszíteni.
Piros, sárga, kék és zöld szalagok kerültek a korlátra. A szél játékosan belekapott, és a híd hirtelen úgy festett, mintha maga is ünneplőbe öltözött volna.
– Miért cicomázol ki engem ennyire? – kérdezte meglepetten a híd.
– Mert húsvét van – felelte Terka néni mosolyogva. – És húsvétkor nemcsak a házakat, a szíveket is rendbe tesszük.
Másnap reggel Anna indult el először a patak felé. Kezében kosár, benne festett tojások. Amikor meglátta a szalagokkal díszített hidat, megtorpant.
– Milyen szép lettél – suttogta.
Ugyanabban a pillanatban a túloldalon Márk is megérkezett. Ő is észrevette a változást.
– Ezt biztosan Terka néni csinálta – morogta halkan, de a szája sarkában halvány mosoly bujkált.
A híd alatt csobogó patak mintha izgatottabban csilingelt volna, a szalagok pedig vidáman lengedeztek, mintha bátorítanák őket.
Anna lassan rálépett a deszkákra. A híd halkan megnyikordult, de ez most nem a fáradtság hangja volt, hanem a reményé.
Márk is elindult a másik oldalról.
Ahogy közeledtek egymáshoz, egyikük sem nézett a másik szemébe. A híd közepén végül megálltak. A szalagok körülöttük táncoltak a tavaszi szélben.
– Boldog húsvétot – mondta Anna halkan.
– Neked is – felelte Márk, majd kis szünet után hozzátette: – Sajnálom a könyves dolgot. Nem kellett volna rád haragudnom.
Anna nagyot nyelt.
– Én sem hallgattalak végig. Pedig tudhattam volna, hogy nem direkt tűnt el.
A híd szinte érezte, ahogy a kimondott szavak könnyebbé teszik a levegőt.
– Kezdjük újra? – kérdezte Márk bizonytalanul.
Anna elmosolyodott, és átnyújtott egy festett tojást.
– Kezdjük.
A híd alatt a patak boldogan csobogott tovább, a szalagok pedig mintha még élénkebben ragyogtak volna a napfényben. Attól a naptól kezdve Anna és Márk újra együtt keltek át rajta, és a kerülőút ismét benőtte a fű.
A fahíd pedig megértette, hogy nem a deszkái vagy a szalagjai teszik különlegessé, hanem az a bátorság, amely rávezeti az embereket, hogy félúton találkozzanak.
És húsvét óta minden évben színes szalagok kerülnek a korlátjára, emlékeztetve minden arra járót: a legszebb ünnep az, amikor a szívek között is híd épül.
