Lina mérgesen járt-kelt a lakásban. Minden fiókot, szekrényajtót kinyitott, a kanapé párnáit a földre dobálta.
– Itt sincs! Sehol sincs! Hol a csudában lehet? – dohogta.
– Felfordítod az egész házat. Nézd, mekkora rendetlenséget csináltál! Képtelenség nyugodtan gyakorolni melletted. Mégis mit keresel annyira? – morgott a nővére, Bia.
– A rózsaszín masnimat. Eltűnt! Hogyan léphetnék fel holnap nélküle? Mit teszek a hajamba így?
– Inkább gyakorolj még egy kicsit te is! Napok óta elő sem vetted a cipődet – csóválta fejét a testvére.
Régóta készültek az előadásra, ahol közösen és külön-külön is előadnak majd egy táncot.
Lina azóta vágyott rá, hogy balettozhasson, amióta a nővérét először látta a színpadon. Elvarázsolta a zene, a könnyed mozdulatok világa, de főleg a tüllszoknyákért, a magasra fésült kontyokért rajongott.
Tehetséges táncos volt ugyan, de az otthoni gyakorlás helyett sokszor inkább csak a tükörben nézegette magát, vagy újabb és újabb frizurákat próbálgatott.
Főleg, amióta pár napja megkapta a gyönyörű rózsaszín masnit a nővérétől. Olyan szépen illett a hajába! Szinte minden este a fejére tette és aztán elképzelte, ahogy csodaszép tündérként pörög, forog majd a nézőközönség előtt. Kicsit azért izgult is, hiszen ez lesz az első fellépése.
Újra feltúrta a szobáját, a szekrényeit és az asztalát, de sehol sem találta a hajdíszt. Leült az ágyára és keservesen sírni kezdett.
– Ugyan, ne pityeregj. Hiszen csak egy masni. Nélküle is csodás leszel. Persze, csak ha nem rontod el azt az ugrást, amit még igazán gyakorolnod kellene! – ölelte át Bia.
Lina azonban nem hallgatott rá. Hasra vágta magát az ágyon és fejére húzta a párnáját.
Csak vacsoránál bújt elő újra, de mikor látta, hogy édesanyja masnitésztát tesz a tányérjára, újra kitört belőle a zokogás.
– Jaj, a masnim! Az én kedves rózsaszín masnim!
Hiába próbálta vigasztalni az egész család, hiába keresték ők is az elveszett kincset egész este, bizony nem lett meg, sem a hajdísz, sem Lina jókedve.
– Kölcsönadom neked a kék masnimat – ajánlotta a nővére, mikor végre lefeküdtek.
– Hiszen az a tied! A te ruhádhoz illik! Nem adhatod azt is nekem! Mi lesz akkor a te kontyodra kötve?
– Nekem nem olyan fontos, kishúgom. A nézők a táncunkat nézik majd. Hidd el, senkinek sem fog feltűnni, ha nincsen a hajamban – mosolygott Bia.
– Milyen kedves vagy! Talán igazad van. De jaj! Hiszen napok óta nem is gyakoroltam! Mi lesz, ha elrontom megint az ugrást? – pattant aztán ki az ágyból a kislány.
Édesanyja azonban nem engedte már, hogy táncolni kezdjen.
– Majd reggel, indulás előtt még lesz egy kis időd. De most alvás! – parancsolt a lányokra szigorúan, majd betakargatta őket.
Reggel Lina olyan frissen pattant ki a paplan alól, mint még soha. Még a hálóinget sem vette le, csak a lábára húzta a balettcipőt.
– Jaj! Valami megbökött! – nézett aztán bele, miután lerúgta magáról.
– Nicsak! A rózsaszín masni! – kukkantott a topánkába Bia, majd elnevette magát.
– Látod, ha gyakoroltál volna, már régen megtaláltad volna!
– Igazad van – ismerte el Lina, és bár szíve szerint azonnal kontyot fésült volna magának, hogy a csodás hajdíszt a fejére tűzhesse, inkább visszavette a cipőit és addig próbálgatta az ugrást, amíg öltözni és indulni nem kellett. Akkor aztán úgy sietett, hogy kis híján otthon hagyta a szoknyáját is.
– Mi lesz, ha mégis elrontom a táncot? – kérdezte aztán útközben a nővérét.
– Az első előadáson én is elhibáztam egy lépést. És képzeld! Senki sem vette észre! A nézők megtapsoltak és szebbnél szebb virágokat dobtak a lábaim elé. A legcsinosabb csokorról aztán levettem a szalagot és eltettem emlékbe.
– Nahát! És hol van most az a szalag?
– Masnit kötöttem belőle és odaadtam a kishúgomnak, hogy az első fellépésén a hajában viselje – mosolygott Bia, Lina pedig úgy érezte, hogy neki van a legeslegjobb nővére a világon.
Remekül sikerült az előadás. A lányok szinte repültek a színpadon, pörögtek, forogtak, kecsesen ugrottak a lágy zenére.
A közönség sokáig tapsolt a végén és színes virágokat szórt a balerinák lábai elé.
Lina is felvett egy csokrot, otthon aztán óvatosan levette róla a szalagot, hogy eltegye emlékbe.
– Olyan szép ez a szalag a virágokon. Miért szeded le róla? – kérdezte az édesanyja.
Lina mosolyogva válaszolt:
– Mert már tudom, hogy nem a masni teszi a virágot és a balerinát csodássá!
Ha szeretnél egy balerinás étkészletet, nézz szét a Mesetányér oldalán!
