A szalon sarkában, a régi kastély poros falai között állt egy kandalló, sötétvörös márványból faragva, oroszlánkarommal vésett lábakon. Ő volt a ház legrégebbi lakója, túlélte az összes bútorcserét, gyerekzsivajt, sírásokat, és számtalan tél megrázó hidegét. Ha beszélni tudott volna… De hiszen, ki mondta, hogy nem tudott?
Minden este, mikor a család összegyűlt a szalonban – a szülők illatos forralt borral, a gyerekek pedig tejszínhabos kakaóval – a kandalló gőgös hallgatással zománcban sziporkázott. Lángjai táncot jártak a faragott szemöldökgerenda alatt, és úgy figyelte a beszélgetéseket, mint egy bölcs öreg, aki már mindent hallott, de még mindig kíváncsi.
– Ma a suliban megint előadtam a kockás rókát! – kiáltotta Julcsi, izgatottan csapkodva kezével a levegőt.
– Melyik részt? – kérdezte Laci, a bátyja.
– Amikor titokban elbújik a mézespálinkás hordóban. – nevetett a kislány, miközben megforgatta a bögrét a kezében.
A kandalló megrezdült. Apró rovátkái közt a szikrák cikázni kezdtek, és egy alig észrevehető sóhaj szállt ki a rács mögül. A gyerekek pillantása a parázs felé siklott.
– Hallottátok? – szólalt meg halkan Julcsi.
– Mintha sóhajtott volna… – bólintott Laci, ő is a kandallóra szegezve tekintetét.
A lángok hirtelen magasabbra csaptak, bevilágították a szalon mennyezetét, és egy különös melegséggel töltötték meg a csendet. A lángok közepén – ha valaki nagyon figyelte – alakot formált a tűz: egy futó ló tűnt fel, majd egy fák között osonó róka, s végül egy öreg király trónon ülve, kezében fakorbáccsal.
A gyerekek tátott szájjal bámulták.
– Mesét mond… a kandalló – suttogta Julcsi.
És valóban így volt. A kandalló többé nem bírta csendben nézni a sok történetet – szeretett volna ő is mesélni. A lángjai suttogni kezdtek, és a hangjuk, ha elég figyelmesen hallgatta az ember szívével, tiszta szavakban gomolygott elő.
„Egyszer, réges-régen, még az előtt, hogy bárki ebben a házban született volna, élt egy kisfiú, aki nem tudott beszélni. De fejében ezernyi gondolat gomolygott, mint tengermélyben a vágyak. A szülei oly sokáig könyörögtek az égieknek, hogy adják vissza fiuk szavát, hogy egy télvégi estén a kandalló szólalt meg helyette. Én voltam az. Elmondtam minden érzését anyjának és apjának. Azóta nem csak meleget, hanem hangot is adok annak, ami rejtve marad.”
A lángok csendesen nyújtóztak, majd egy magasra csapó lobbanással véget ért a mese. A testvérek némán ültek, aztán egymásra mosolyogtak.
– Ug ug ug – kezdett kétségbeesett hangon morogni a család kutyája, Bodza, aki eddig csendben szuszogott a fotel alatt.
Julcsi füle mozdult meg.
– A kandalló most őt is segíti? – kérdezte, és szemében különös fény gyúlt.
A láng tűzköre egy pillanatra ránézett, majd halk pukkanással válaszolt.
„Öreg vagyok már, de ma este újra mesélhettem. Köszönöm nektek. Ha meghalljátok a szikrám suttogását, tudjátok, nem minden tűz pusztít – némelyik mesél.”
Attól a naptól kezdve a család minden este megvárta, hogy a kandalló befejezze mondandóját, mielőtt lefeküdtek volna. S a lángnyelvek sosem fogytak ki a történetekből.
