Messze északon, ahol a fák már régen lerázták aranyszínű ruhájukat, s a földet dér csipkézte reggelenként, élt egyszer egy különös szellő. Ő volt a novemberi szél. Nem nagy erejű, mint a tomboló viharok, de nem is olyan gyengéd, mint egy tavaszi fuvallat. Kicsit borzongató, kicsit kapkodó, s mindig csintalan.
Forgatta a faleveleket az utcákon, felborzolta a galambokat a templomtornyon, s kósza papírdarabokat hajkurászott a járdán. Szerette csavarni a sálakat az emberek nyakába, vagy épp lerántani őket, hogy huncutul továbbvihesse. Néha becsusszant kabátok alá, hogy fagyos ujjával végigcsiklandozza az emberek hátát. Úgy hitte, ez mind mulatság.
Ám az emberek csak hűvösen összébb húzták kabátjaikat, bezárták ablakaikat, és panaszkodtak: – Már megint süvít ez a hideg szél! – mondogatták. A gyerekek sem örültek neki. – Ne menj túl messzire, fiam, a szél ma különösen ráz – intett egy anya a kisfiának. És a kisfiú inkább visszalépett a meleg lakásba.
Így történt hát, hogy a novemberi szél egyre magányosabb lett. Hiába kavarta a száraz gesztenyéket az aszfalton, hiába ráncigálta a kerítésre akasztott pulóvereket, senki sem nevetett vele. Egy nap odakucorodott egy kéményre, s onnan nézelődött, bánatosan.
– Nem akar velem senki játszani – sóhajtott. – Pedig én csak jól szeretném érezni magam.
Ahogy így szomorkodott, megpillantott valamit fenn az égen. Egy színes papírsárkány repdesett a mező fölött. Vörösfarokkal, sárga testtel, apró kékre festett ablakocskákkal – akár egy repülő házikó. A sárkány nevetve szelíd huzattal forgott a levegőben.
– Te meg ki vagy? – kérdezte érdeklődve a novemberi szellő, s odaröppent hozzá.
– Én vagyok Csipp, a papírsárkány. A fiú, aki készített, minden délután elhoz ide, hogy játsszunk – válaszolta vidáman a sárkány, s foszladozó farkincája meg-meglebbent a szél fuvalmától.
– Játszotok? Hogy érted? – döbbent meg a szél. – Én mindig csak kergetek dolgokat. Azt hittem, az a játék.
– Hát persze, lehet azt is – kuncogott Csipp. – De jobb, ha együtt játszunk, nem egymás ellen.
– Együtt? – kérdezte értetlenül a szél, s körbekeringett a sárkány körül. – De hogyan?
– Próbálj meg nem cibálni, csak emelni. Ne ránts hirtelen, csak lágyan sodorj. Érezd, mikor feszül a zsinórom, és segíts nekem egyenletesen lebegni! Akkor szépen táncolhatok az égen, és a fiú is boldog lesz!
A szél először botladozott. Egyszer sutaságában hirtelen feldobta Csippet, aki ijedt sikollyal pördült meg, zsinórja majd’ elszakadt. Majd túl gyengén fújt, s a sárkány himbálózva zuhant – de akkor a novemberi szél megérezte valami újat. Mintha ő is egy nagy játék része lenne.
Óvatosan cirógatta a papírsárkány szárnyait, s egyenletesen sodorta. Csipp boldogan emelkedett a magasba, ringott és forgott, s nevetve kiáltott le:
– Ez az! Megy ez neked! Nézd csak, a fiú is kacag!
És valóban, lent a réten egy kisfiú ujjongott. Karjai a magasba lendültek, s a szeme csillogott – még az arcára is kibuggyant egy mosoly a nedves szélben.
A novemberi szél szíve melegedni kezdett. Először nem értette, de aztán rájött: ez volt az igazi játék. Amikor nem bosszúságot okoz, hanem örömöt hoz másoknak. Így hát attól a naptól, ha jött a délután és az emberek kimerészkedtek, ő nem rángatta a kabátjukat, inkább finoman táncolt körülöttük, titkon puszit lehelt a fülek mögé, s új barátjával, Csippel, minden áldott nap újabb táncot lejtettek az égbolt kékjén.
Így lett a novemberi szélből nemcsak játékos fuvallat, hanem igazi barát is.
