Hideg, csikorgó reggel volt, amikor Manka kilépett a ház ajtaján. A kert fái deres ágat nyújtogattak az ég felé, a fák között szél suhant át, mintha titkokat súgna egymásnak a bokrok fülébe. Manka jó melegen öltözött: piros kabát, vastag sál, harisnya a nadrág alatt, és a kedvenc sapkája – amit nagymama kötött neki egy különleges, szivárványszínű fonalból. A sapka puha volt és meleg, s a csúcsán egy nagy, szökkenni akaró pompon libegett.
– Jó napot, világ! – nevetett Manka, és elindult az iskolába.
A hídon átvezető úton azonban hirtelen hatalmas szél támadt. A lány haját az arca elé fújta, és mire kisöpörte volna a tincseit a szeméből, már csak azt látta, hogy a sapkája a felhők felé repül, mint egy kis léghajó.
– Várj! – kiáltotta, de a sapka már messze járt, egészen a nádas felé sodródott, majd eltűnt egy fagyott kanyarban.
Manka még sokáig nézett utána. Majd nagyot sóhajtott, megigazította a sálját, és továbbment. Estére már el is mesélte otthon a történteket, és alig tudta elaludni, azt remélve, hogy másnap talán valaki megtalálja, és visszahozza a sapkát. Ám a sapkának egészen más terve volt.
Miután elszabadult, a szél a mező fölé repítette, majd a fák koronáján át egy kis erdőszéli tisztásra sodorta. Ott egy ideig megpihent egy bokorfészekben, ahol egy szarkafióka játszadozott vele, aztán újabb széllökés vette fel, és tovább görgette a havas földön.
Ahogy így bolyongott, egy egészen apró hang ütötte meg az oldalát. Először nem értette, honnan jön. De aztán megérezte: egy kismacska kuporgott összegömbölyödve egy nádtetős fészer alatt. Reszketett, és orrát a mancsába fúrta.
– Nyáv… Brrr… – nyöszörögte a cirmosképű csavargó.
A sapkát a szél éppen odagörgette a fészer lábához, és hirtelen megállt. Mintha ez lett volna az út vége. A kismacska lassan, kíváncsian kúszott elő a vackából, megszaglászta a puha sapkát, majd belebújt, mintha mindig is az volna a helye. A pompon éppen az orránál libegett, és a fonál puhasága úgy ölelte körül, mint egy meleg kuckó. Hamarosan mély álomba szenderült benne – boldognak és védettnek érezte magát.
Másnap Manka új sapkát kapott. Nem volt olyan különleges, mint a régi, de határozottan meleg volt. Séta közben azonban, mikor épp a fészer mellett haladt el, egy apró mozgásra lett figyelmes.
Odament, és megpillantotta a színes fonalakat.
– A sapkám! – suttogta Manka, de rögtön megállt. Mert ott, a régi, meleg sapka mélyén, egy aprócska cica emelte rá álmos szemét. A pomponra rá volt tekeredve, és dorombolt.
Manka leguggolt, és halkan megszólalt:
– Te meg honnan jöttél, kiscica?
A cica ásított egyet, mintha csak azt mondaná: „Vártam rád.”
Hazavitte. A sapkával együtt. Aznap este Manka és a kismacska összebújtak a fotelben. A sapkából puha ágy lett, a kandallóból meleg sugárzott, és a világ – legalábbis számukra – kerek volt.
Így lett Manka újra boldog, és a sapka újra hasznos: melegséget adott valakinek, akinek igazán szüksége volt rá.
