A kis hóember ott állt a falu főterének közepén, a halkan hulló hópehelytengerben. Fekete kőgombjai fényesen csillogtak a karácsonyi fényfüzérek halvány világában, répaorra szinte remegett az izgalomtól, de leginkább a sóvárgástól.
Nem volt különösebben nagy hóember – kicsik készítették, apró kezek görgették a hódarabokat, nevetve, piros arccal, miközben a decemberi délután lassan esteledett. Kész lett az alkotás: széles vigyor, két kis széndarab szem, és egy régi, megkopott fazék volt a sapkája. Azután a gyerekek elszaladtak haza, vacsorához, a havas hidegből be a meleg kályhák mellé.
Csakhogy a hóemberben valami különös dolog történt azon az éjjelen. Amikor a faluban minden kisablak megtelt békés fényekkel, és a röptükben is elnémultak a madarak, ő mélyen felsóhajtott – csak ő maga hallotta.
– Bárcsak énekelhetnék egy karácsonyi dalt… – suttogta halkan az égre, amelyről még mindig puha, bolyhos hó szitált.
Másnap reggel visszajöttek a gyerekek. Cipőjük alatt ropogott a hó, kezükben forró kakaó gőzölgött termoszokban. Még több díszt hoztak, színes sálat, nagy gombokat a mellkasára, és egy kis piros csengettyűt kötöttek a botkarjára.
– Nézzétek, mintha ma boldogabb lenne – mondta Lilla, a legidősebb közülük. – Olyan, mintha… valamit mondani szeretne.
– Szerintem dalolna, ha tudna! – nevetett Tomi, és ugrált egyet a hóban. – Hóemberdal! Ez jó lenne! Hallanátok, milyen hangot ad ki, ha meglötygetem a csengettyűjét!
– Na várj csak – szólalt meg Annus, komolyan nézve a hóember szemébe. – Mi lenne, ha mi segítenénk neki? Elénekelhetnénk valamit helyette.
Egy pillanatra csend lett. A gyerekek egymásra néztek, megértették. Ez volt az a pillanat, amikor a játék komollyá vált – amikor az álom született.
– Tanuljuk meg a „Csengő szól”-t! – javasolta Lilla. – Az könnyű, és vidám. Holnap estére tökéletes lesz.
A gyerekek egész héten gyakoroltak. Iskola után nem hazamentek egyenesen, hanem mindig a hóemberhez. Ott énekeltek, fújtak, nevettek, próbáltak. A hóember pedig… valahogy máshogy csillogott. Mintha a szeme melegen fénylene, mintha a szája sarkában valódi mosoly bujkálna.
Eljött Szenteste napja. A falu apraja-nagyja kint volt a főtéren, körülállták a hóembert, kinek sálja szépen lobogott a csendes szélben. A gyerekek felsorakoztak, Lilla intett, majd nagy levegőt vettek, és belekezdték:
– Csengő szól, csilingel, zeng a hómező…!
Ahogy szólt az első dallam, valami varázslatos történt. A kis hóember répaorra alatt mintha kinyílt volna egy halk, reszelős hang, mint a hó, amikor serceg a kandalló mellett. Először csak egy hümögésféle, aztán valóságos dallam.
A gyerekek megálltak, tágra nyílt szemmel bámulták. A felnőttek is feszülten hallgatták. És igen – a hóember énekelt. Talán csak úgy tűnt, talán csak a szívük tette, de ott és akkor, mindenki úgy hallotta.
– Csengő szól, csilingel… – motyogta rekedten, de boldogan.
Mi történt valójában? Talán a szeretet, talán a zene, talán a gyerekek hite és öröme hozott életet abba a hideg, csillámló testébe. De senki sem kérdezte. Mert mindenki tudta: aznap este egy álom teljesült.
Azóta is minden karácsonykor összegyűlnek a faluban és énekelnek a hóembernek. És ha nagyon figyelsz, talán te is meghallod azt a halk, havas hangot, ami együtt dúdol velük.
Ebben a kis dalban ott él a csoda: hogy egy hóember is álmodhat, és ha van, aki hisz benne – az álom valóra válik.
