Csendes, hólepte este volt, odakint a szél lágyan hajtogatta a zúzmarás ágakat. A régi parasztház nappalijában pattogott a tűz, lágy melegséggel ölelve körbe a porszemek közt táncoló fényt. A kandalló előtt három testvér ült: Janka, a legnagyobb, Tibor, aki mindig kérdezett, és a legkisebb, Panni, aki oly csendes volt, hogy néha a hegyek halkuló visszhangjánál is finomabb hangon suttogott.
– Szerintetek miért pattog mindig egy aprót a tűz, amikor csökken a láng? – kérdezte Tibor, arcát a narancsszínű fénybe fordítva.
– Mert a fakérgek haragszanak, hogy lángba borultak – mondta Janka komolyan, ahogy egy nagyobb hasábot tolt be a rács mögé.
De Panni másra figyelt. Ő nem a lángokat nézte, hanem egyetlen apró szikrát, amely úgy tűnt, külön életet él. Táncolt, mint egy tündér, s minden pukkanásnál közelebb ugrott a rácshoz. A kékes-fehéren izzó szikra aztán hirtelen megállt a parázs szélén, és látszólag egyenesen Pannira nézett.
– Láss csak jól, kicsi lány – suttogta egy hang, puhán, mint a hópihék szála. Panni háta mögött megdermedt a levegő, és egyszerre érezte, hogy valami szokatlan történik.
– Ki… ki vagy? – suttogta vissza, noha még sosem beszélt szikrákhoz.
– Szikra vagyok, egy kósza szikra. Nem tűz, nem parázs, hanem ami köztük zizeg – mint az álom az ébrenlét és alvás határán. Azért vagyok itt, hogy meséljek neked.
Panni nagy szemekkel bámulta a szikrát. Testvérei beszélgettek, nevetgéltek, ügyet sem vetettek rá – nem hallották a csilingelő hangot.
– Mondd, Szikra, milyen mesét tudsz? – kérdezte Panni óvatosan.
– Olyat, amit csak azok hallanak, akik tudják, milyen csodálatos a várakozás. Akik le tudnak ülni, és csak nézni a tüzet. Akik nem kérik, hogy most legyen, de örülnek, ha egyszer majd lesz. Elmesélem neked a hó érkezésének történetét. A nap történetét, mikor először sütött még gyönge levelekre. Elmesélem, hogyan tanult a medve türelmet, míg eljött a tavasz.
Panni észre sem vette, hogy közben lejjebb csúszott a párnán, ölébe húzta térdeit, arcát a tenyerébe rejtette, és úgy hallgatta a szikrát, mintha édesanya altatná.
A Szikra mesélni kezdett: a világ első reggeléről, mikor annyi ideig tartott az éj, hogy az ég elfelejtette, hogyan kell sápadni a hajnalban. És akkor megszületett egy madárdal, és az éj meghátrált. De csak azok hallották először a madár hangját, akik nem siették el a reggelt, akik kivárták, míg magától virrad.
Közben Tibor és Janka elcsöndesedtek – talán mert a tűz most különösen békésen duruzsolt. A kandalló egy hosszú sóhajt húzott, s egy újabb szikra lobbant fel, de Panni már álomba ringott.
Amikor reggel felébredt, a parázs alig izzott, s a hamu felett egyetlen kis fekete pont tűnt fel – ott lehetett a Szikra. De már nem beszéltek. Mert Panni tudta: a történet most benne pihen. És majd, valamikor később – ha valaki türelmesen hallgatja egy meleg tűz mellett –, elmeséli.
Mert a várakozás nem üres idő: hanem mikor a legcsodásabb dolgok lassan, mint szikrák, belénk költöznek.
