Valahol az éjszakai égbolt mélyén, ahol a csillagok sűrű szőttesbe fonták fényüket, élt egy apró, halvány csillag. Nem volt olyan ragyogó, mint a többiek: nem szikrázott kékesen, nem villant aranyszínben, fénye inkább csak reszketett, mint egy gyertyaláng a huzatos szobában. A többi csillag nevetett és versengett, ki tud messzebbre világítani, ki tud fényesebb ívet rajzolni az ég sötét vásznára. A kis csillag ilyenkor összegömbölyödött, amennyire csak tudott, és szégyenkezve suttogta magában: „Bárcsak eltűnhetnék, senkinek sem hiányoznék.”
Éjszakáról éjszakára egyre halkabb lett a fénye, mintha maga is hinne a gondolatnak, hogy nincs rá szükség. Egy alkalommal, amikor a felhők lassan úsztak az ég alatt, a csillag észrevette, hogy a Hold figyeli. A Hold ezüstös arca nyugodtan, türelmesen ragyogott, nem vakított, mégis mindent megvilágított.
– Miért bújsz el, kis csillag? – kérdezte a Hold, hangja lágyan hullámzott végig az égen.
– Mert nem vagyok elég fényes – felelte a csillag. – Nézz rám! Alig látszom. A többiek mellett csak árnyék vagyok.
A Hold elmosolyodott, és kicsit közelebb hajolt hozzá, hogy fénye ne nyomja el a csillagét.
– Gyere velem ma éjjel – mondta. – Megmutatok valamit.
A csillag tétovázott, de kíváncsisága erősebb volt a szégyennél. Figyelni kezdte a Földet, amely alattuk aludt. Egy keskeny erdei ösvény rajzolódott ki a sötétben, ahol egy vándor haladt óvatosan, botjára támaszkodva. A felhők időnként eltakarták a Hold fényét, és ilyenkor minden sötétebb lett.
– Most nézz le – súgta a Hold.
A csillag összeszedte minden bátorságát, és engedte, hogy apró fénye a földre hulljon. Nem volt sok, csak egy halvány pont, mégis elég ahhoz, hogy az ösvény egy kanyarja kirajzolódjon. A vándor megállt, felnézett, majd arra lépett, amerre a csillag fénye mutatta az utat.
A csillag szíve – ha lett volna neki – hevesen dobogott.
– Látod? – kérdezte a Hold. – Nem az számít, milyen erős a fényed, hanem hogy mikor és hol ragyogsz. A legkisebb fény is irányt adhat annak, aki eltévedt.
A csillag ekkor megértette, hogy nem kell versenyeznie senkivel. Nem kell túlszárnyalnia a többieket, elég, ha önmaga marad. Attól az éjszakától kezdve nem bújt el többé. Amikor a sötétség sűrű lett, ő csendesen, kitartóan világított.
És bár fénye továbbra sem volt vakító, az égen egyre többen vették észre: a csillagot, aki megtanulta, hogy a ragyogás nem a fény erejében, hanem a jelentőségében mérhető.
