Az év leghosszabb éjszakáján történt, amikor a fák már jéghártyás köpenyt viseltek, és a világ csendesen lélegzett a hópaplan alatt. Az égen milliárdnyi csillag pislogott, de volt köztük egy, amelyik fényesebben ragyogott az összes többinél. Nem volt sem túl nagy, sem különösebben különc – de valami volt benne, amitől még a Hold is mélyebbre húzódott csodálkozásában.
Ez a csillag nem volt más, mint a Karácsonyi Csillag. Minden évben egyszer, amikor az emberek szíve melegedni kezdett a tél hidegében, ő útra kelt, hogy eljusson azokhoz, akik keresték a szeretet fényét – még ha maguk sem tudtak róla.
Egy havas mező fölött suhant el először, ahol egy őz állt bánatos szemekkel. Magányos volt, mert testvérei messzire vándoroltak, ő pedig lemaradt.
– Miért sírsz, szép őzike? – kérdezte a csillag, miközben egy pillanatra alászállt, és melegen pislákolni kezdett.
– Mert egyedül vagyok – sóhajtotta az őz –, és karácsonykor senki sem lehet egyedül.
A csillag finoman körülfonta fényével az állatot.
– Kövess engem – mondta –, megmutatom, hol találod meg a szeretet fényét.
Az őz bólintott, és ahogy csak tudott, elindult a csillag ragyogása után.
A sötét erdő széle felé értek, ahol egy medvebocs dideregve bújt egy odvas fa tövében.
– Hű, de fényes vagy! Te vagy a Nap? – kérdezte a bocs álmosan.
– Nem vagyok a Nap – kuncogott a csillag –, de karácsony estéjén én mutatom meg az utat annak, aki keres valamit, amit nem lehet megfogni, de érezni igen.
– Én csak a mamát keresem. Szem elől veszítettem, mikor a hóvihar jött.
– Gyere velünk – hívta az őz. – A csillag segít!
Így lett hárman, és sebesen folytatták útjukat a hóval borított tájak felett. Egy kis patak vize alatt vidra lapult, combját rázva a hidegtől.
– Mi ez a fény? – emelte ki fejét a jég alól.
– A karácsony csillaga – válaszolta a medvebocs, mintha mindig is tudta volna. – Gyere velünk, ő mutatja az utat a szeretethez!
Egyre többen lettek. Csatlakozott hozzájuk egy róka, egy baglyocska, egy sündisznó is, aki hógolyóval a hátán dörmögött dühösen, de amint a csillag fényét megpillantotta, eltűntek a szepegő gondolatok.
Az állatok követték a csillagot, míg el nem értek egy völgybe, ahol a hó valahogy más volt. Nem olyan jeges. Inkább meleg volt a havas föld illata, és a fákon kristály gallyak csilingeltek, mint harangok. A völgy közepén egy régi fa állt. A törzse széles volt, s odvában lágy fény derengett.
A csillag megállt a fa fölött, és csendesen mondta:
– Itt van, amire vágytatok.
Az állatok körbeálltak, s egyenként odamentek a fához. Nem találtak benne semmit – s mégis, mikor megérintették vagy csak közel mentek hozzá, valami történt. A szívük megtelt melegséggel. A medvebocs tudta, hogy újra meg fogja találni a mamáját. Az őz már nem félt az egyedülléttől, mert barátokat talált. A sündisznó elmosolyodott, először az életében. A szeretet fénye mindannyiukban ott lett.
A csillag lassan elhalványult, miközben így szólt:
– A szeretet nem ajándékban, nem szavakban van. Bennetek él, csak meg kell találni – vagy néha engedni, hogy megtaláljon titeket.
Aztán felemelkedett az égbe, s egy utolsó villanással visszatért csillagtestvérei közé.
Az állatok egy darabig még ültek csendben. Aztán lassan mindegyik útnak indult – hazafelé, ahol már nem voltak egyedül. Talán nem is olyan messze egymástól. Talán ahogy követték a szeretet fényét, egy picit haza is találtak.
És mi, akik ezeket a sorokat olvassuk, ha egyszer éjjel a csillagokat nézzük, s meglátunk egy különösen fényeset, talán emlékezni fogunk arra, amit ők tudnak régóta: hogy a szeretet fénye nem az égen van… hanem bennünk ragyog. Mindig.
