Barnabás, a kis medve már napok óta csak forgolódott a barlangjában. A tél vastag, fehér takaróval borította be az erdőt, a fák ágai roskadoztak a hótól, a szél halkan fütyült a sziklák között. Minden más medve már mély álomba merült, de Barnabás szeme makacsul nyitva maradt.
– Mi van, ha történik valami, amiről lemaradok? – motyogta magában, miközben az orra hegyén egy jégcsap csillogott a holdfényben. – Mi van, ha az erdő titkos ünnepet tart, vagy új ösvények nyílnak, amiket sosem láthatok?
Eszébe jutott a nyár, amikor a patakban kergette az aranyszínű leveleket, és az ősz, amikor gesztenyéket gyűjtött a tölgyek alatt. Minden nap hozott valami újat, és Barnabás félt, hogy a tél is tele van csodákkal, csak éppen ő csukott szemmel maradna róluk.
Ahogy így töprengett, halkan megreccsent valami a barlang bejáratánál. Egy öreg bagoly huppant le a kőre, tollai között csillagporhoz hasonló hópihék ragyogtak.
– Miért nem alszol, kis medve? – kérdezte mély, nyugodt hangon.
– Félek elaludni – vallotta be Barnabás. – Félek, hogy az élet nélkülem megy tovább.
A bagoly elmosolyodott, legalábbis Barnabás úgy látta, mert a szeme sarkában apró fény villant. – Akkor ma éjjel megmutatom neked, mi történik, amikor alszol.
A bagoly szárnyat bontott, és Barnabás hirtelen úgy érezte, mintha a barlang fala elpuhulna körülötte. A hideg eltűnt, a sötétség meleg, mély kéksé vált. Barnabás szeme lecsukódott, de a világa nem halványult el.
Álmában az erdő egészen más arcát mutatta. A hó alatt apró fények lüktettek, mintha a föld szíve dobogna. A fák gyökerei lassan, álmosan nyújtózkodtak, és halkan suttogtak egymásnak történeteket a tavaszról. A patak nem folyt, mégis dalolt, jege alatt titkos dallamokat gyakorolt.
Barnabás lépte nyomán nem roppant a hó, hanem felragyogott. Találkozott egy álombéli rókával, aki csillagokat gyűjtött a farkára, és egy nyúllal, aki álmában magasabbra ugrott, mint valaha ébren mert volna.
– Látod? – hallotta a bagoly hangját, amely egyszerre volt mindenütt. – Az alvás nem eltűnés. Az alvás utazás.
Barnabás szíve megtelt melegséggel. Rájött, hogy miközben teste pihen, belül készül valamire. Erősödik, emlékezik, és helyet csinál az új csodáknak.
Amikor reggel felébredt, vagy talán csak egy pillanatra megmozdult álmában, a barlang csendes volt. A bagoly már nem ült a kövön. Barnabás azonban mosolygott, és mélyebbre húzta maga körül a bundáját.
– Nem maradok le semmiről – suttogta álmosan. – Épp ellenkezőleg.
És ahogy a tél lassan haladt tovább az erdő felett, Barnabás békésen aludt, tudva, hogy minden álom egy új kaland kezdete.
