Egy havas februári reggelen az erdő lakói izgatottan gyülekeztek a nagy tölgyfa körül. Mindenki egyetlen dologra volt kíváncsi: Vajon mit jósol Mackó Marci, az öreg medve?
– Szerintetek hosszú lesz még a tél? – kérdezte kíváncsian Nyuszi Nelli, miközben a tappancsával toporgott a hóban.
– Ha Marci meglátja az árnyékát, bizony visszabújik! – felelte Bagoly Bence, aki mindig mindent tudott.
Eközben Mackó Marci a barlangja mélyén mocorgott. Ásított egy nagyot, majd álmosan megvakarta a fülét.
– Mennyi lehet az idő? – dünnyögte. – A pocakom szerint itt az ideje egy kis friss levegőnek és némi harapnivalónak!
Lassan, komótosan kibaktatott a barlangjából. Ahogy kilépett, egy pillanatra hunyorogva megállt. A nap éppen akkor bújt elő a felhők mögül… és tessék! Ott volt az árnyéka a hóban!
– Jajj, csak ezt ne! – kiáltott fel Marci ijedten, majd hirtelen vissza akart futni a barlangjába.
– Ne már, Marci bácsi! – kiabált utána Nyuszi Nelli. – Tényleg egy árnyéktól félsz?
Marci megtorpant. Hát persze! Hiszen ez csak az árnyéka, nem egy igazi rém!
– Hm… hát ez butaság! – morogta. – Lehet, hogy eddig mindig így csináltam, de most már elég nagy vagyok ahhoz, hogy ne féljek a saját árnyékomtól!
A kis állatok boldogan tapsoltak.
– Akkor jön a tavasz? – kiáltotta Cinege Csilla vidáman.
Marci elmosolyodott, és nagyot szippantott a friss levegőből.
– Hát tudjátok, lehet, hogy a tél még tart egy kicsit, de attól még nem bújok vissza! Inkább eszem egy nagy adag mézet!
A barlang körül mindenki nevetett. Mackó Marci azon a napon rájött, hogy az árnyékától nem kell félni, és hogy néha érdemes saját döntéseket hozni a megszokások helyett.
És hogy hosszú lesz-e a tél? Nos, azt csak a természet tudja!
