Egy messzi erdő mélyén, egy vastag hóval borított domb oldalában élt egy kis bocs, Borka. Nem volt még túl tapasztalt, hiszen ez volt az első igazi tél, amit átaludt. De február másodika reggelén valami furcsa érzés ébresztette fel.
– Anyu, anyu! – mocorgott izgágán. – Miért érzem úgy, hogy ki kell mennem?
– Ez a medvék napja, kicsim! – ásított az anyamedve. – Ilyenkor megnézzük, milyen idő vár ránk. Ha süt a nap és meglátjuk az árnyékunkat, jobb, ha visszabújunk, mert hosszú lesz a tél. Ha viszont borús az ég, akkor nem kell már sokáig dideregni, mert közeleg a tavasz.
Borkának tetszett az ötlet, hogy kimerészkedjen, hiszen kíváncsi természet volt. Nyújtózkodott egy nagyot, aztán kidugta az orrát a barlangból.
Kint csípős hideg volt, a hó ropogott a tappancsa alatt, de a nap úgy ragyogott, mintha csak őt akarná üdvözölni. Borka vidáman tipegett előre, amikor hirtelen megállt.
– Jaj, jaj! Ki ez itt? – kiáltott fel rémülten.
Egy sötét alak mozdult a lába mellett. Ahogy lépett egyet, a másik is lépett. Ahogy ugrált, az is ugrált.
– Anyuuuu! – szaladt vissza Borka rémülten a barlangba. – Van valaki odakint! Követ engem!
Az anyamedve jót nevetett.
– Az csak az árnyékod, kicsim! Látod? Süt a nap, ezért vissza kell bújnunk, mert a tél még marad egy darabig.
Borka kicsit csalódottan kucorodott vissza a barlang mélyére.
– Akkor még nem jön a tavasz?
– Még egy kicsit várni kell, de addig is aludjunk még egy jót!
Borka végül beletörődött, és bebújt az anyukája mellé. Ahogy hallgatta a kinti csendes erdőt, arra gondolt, hogy jövőre talán nem is fog megijedni ettől a furcsa követőtől.
