Egyszer volt, hol nem volt, az erdő mélyén, egy barátságos kis barlangban éldegélt Medve Misi. Nagyon szerette a mézet, a málnaillatú nyári reggeleket, és a hatalmas levélkupacban való hancúrozást. De amikor beköszöntött a tél, bebújt a barlangjába, és hosszú téli álomba merült, ahogyan minden rendes medvéhez illik.
Egy nap azonban különös neszek ébresztették fel. A barlang bejárata előtt izgatott madárcsicsergés hallatszott, a mókusok szaladgáltak ide-oda, és még a nyuszik is összesúgtak a bokrok alatt. Február másodika volt, a nagy nap!
– Jaj, csak el ne felejtsem! – mormogta Misi, és megdörzsölte a szemét. – Ma meg kell néznem az árnyékomat, hogy megmondjam, meddig tart a tél!
Nagyot nyújtózott, megrázta a bundáját, és lassan kiballagott a barlang elé. Az erdő népe már ott várta, kíváncsi szemekkel figyelve. A nap éppen akkor kukkantott ki a felhők mögül… és hoppá! Mindenki megijedt.
– Hosszú lesz a tél! Hosszú lesz a tél! – rikkantották a verebek.
– Én ugyan nem maradok itt! – Misi megfordult, és már bújt volna vissza tovább szunyókálni.
Azonban Medve Misi barlangjának bejáratára egy hatalmas fenyőfa árnyéka vetült. Így Medve Misit nem érte egy napsugár sem, neki nem látszódott az árnyéka. Amikor megfordult, akkor tűnt csak fel neki, hogy nem is látta a saját árnyékát.
Misi megvakarta a fejét. Lehet, hogy nem is lesz olyan hosszú a tél?
– Nos, egy kis friss levegő nem árthat… – mormogta, és visszafordult, hogy újra megnézze, látja-e az árnyékát.
A Nap már eltűnt a felhők mögött, és most a fenyőfa árnyéka sem zavarta már meg. Misi körülnézett, majd óvatosan kilépett a hóra. Az erdőben madarak csiviteltek, a fák ágai lassan zöldülni kezdtek.
– Hmmm… Talán mégsem lesz olyan hosszú a tél! – dünnyögte elégedetten.
Aznap este az állatok egy kis tavaszváró ünnepséget tartottak, és Misi is csatlakozott hozzájuk. Mézzel ízesített toboztortát majszoltak, és örültek, hogy végül mégsem bújt vissza a barlangjába. Tudták, hogy hamarosan megérkezik a tavasz.
És így is lett, mese volt, de igaz volt!
