Valahol a hegyek között, egy aprócska faluban, élt egy öregember, akit mindenki csak Máté bácsinak hívott. Máté bácsi magányosan tengette napjait, hiszen a családja régen elköltözött, a falubeliek pedig elfoglaltak voltak a saját gondjaikkal. Az ünnepek közeledtével még magányosabbnak érezte magát, különösen akkor, amikor esténként a szomszéd házakból vidám ének és kacagás szűrődött ki.
Egy különösen hideg decemberi éjszakán, miközben Máté bácsi a kemence mellett melengette fagyos kezeit, valaki halkan kopogtatott az ajtaján. Mikor kinyitotta, egy kócos hajú, vézna kislány állt előtte. Ruhája szakadt volt, cipője alig takarta apró lábait.
– Jó estét, bácsika – mondta a kislány. – Anyukám nagyon beteg, és már napok óta nem ettünk. Tudna nekünk segíteni?
Máté bácsi megdöbbent. Magának sem volt sok, de tudta, hogy nem küldheti el a gyermeket üres kézzel. Elővett egy kenyeret, egy kis sajtot és egy régi, vastag takarót.
– Vidd ezt, kislány, és vigyázz édesanyádra! – mondta, miközben a lány hálásan megölelte.
Aznap este Máté bácsi szíve furcsa melegséggel telt meg. Évek óta először érezte úgy, hogy nem egyedül van a világon. Másnap reggel, amikor kinézett az ablakon, különös látvány fogadta. A kertje közepén egy hatalmas, ragyogó csillag hevert, amely aranyfényt szórt mindenhová.
A csillag mellől a kislány hangját hallotta:
– Ez a szeretet csillaga, amit azok kapnak, akik önzetlenül segítenek másokon. Vigyázzon rá, Máté bácsi, és ossza meg a fényét a falubeliekkel!
Attól a naptól kezdve Máté bácsi háza a falu szívévé vált. A csillag ragyogó fénye összehozta az embereket, akik újra felfedezték a szeretet és az együttlét varázsát.
