Túl a hegyen, túl a réten,
erdő szélen, falu végen,
kis háznak tágas udvara,
ott élet a három kiskutya.
Távol a város zajától,
Berci, Benedek és Bátor.
A félénk Berci, ha meglátta,
az egértől is remegett,
Benedek ha épp nem aludt,
a lusta eb mindent megevett.
Bátor, ki nem félt semmitől,
a legkisebb volt mind közül.
Egy havas téli reggelen,
még hullott a hó csendesen,
Bátor hirtelen meglátta,
a kapu kinyitva, kitárva.
„Ki lehet az?” Nagyon furcsa,
senkit nem érzett az orra.
Kíváncsi lett, odaszaladt,
aztán kicsit tovább haladt.
Házak, kapuk, jöttek sorba,
csodálkozott, megugatta.
Egyszer aztán mind elfogytak,
ekkor Bátor meg is torpant.
Körülnézett, de nem látta,
hol van a kapu kitárva,
majd a szagok után eredt,
ám a hóban mind elveszett.
Most már félni kezdett Bátor,
távol került otthonától.
Hiányzott a félénk Berci,
a lusta, falánk Benedek,
a ház, a kapu és az udvar,
„az otthona merre lehet?”
A hó az égből egyre hullott,
s lassan mindent belepett.
Elveszetten, magányosan,
nyüszíteni kezdett nyomban.
Bízott benne, hogy valaki
segítséget nyújt majd neki.
Akkor végre hazamehet,
nem is remélt ennél szebbet.
Egyszer csak egy ismerős hang
„Bátor hol vagy?” szólította.
Kisvártatva közelebb ért,
felemelte, simogatta.
„Ismerős szag, ismerős kéz”
Bátort máris megnyugtatta.
Túl a hegyen, túl a réten,
erdő szélen, falu végen,
kis háznak tágas udvarán,
Berci és Benedek oldalán,
boldog Bátor a kiskutya,
kapun belül van otthona.
/a mesét illusztrálta: Tar Martin/
