A havas mező közepén állt egy hóember, akit a falusi gyerekek építettek egy hideg téli délutánon. Pelyhes Palkónak nevezték el, mert a hópelyhek mindig kedvesen megültek a sapkáján. Huncut széndarab szemei csillogtak, répaorra vidáman meredt előre, és egy meleg sál ölelte körbe kerek nyakát.
Palkó boldogan élvezte a telet. Nézte, ahogy a gyerekek szánkóznak, hócsatáznak, és időnként még egy-egy madár is megpihent a karján. De ahogy múltak a hetek, valami nyugtalanítani kezdte. A falu legöregebb embere, Miska bácsi, egy nap azt mondta a gyerekeknek:
— No, gyerekek, élvezzétek ki a havat, mert nemsokára jön a tavasz, és minden elolvad!
Elolvadni? – gondolta Palkó rémülten. Ez azt jelenti, hogy ő is eltűnik? Nem lehet! Nem akart elolvadni, hiszen annyi mindent szeretett ebben a világban!
Ahogy teltek a napok, egyre jobban aggódott. A hó lassan kezdett olvadni a háztetőkről, a jégcsapok csepegettek, és a napsugarak már melegebbek voltak. Palkó kétségbeesetten nézett körbe, keresett valakit, aki segíthetne rajta.
Egy este, amikor a holdfény megvilágította a mezőt, egy aprócska tündér suhant elő a fák közül. Hópihe Tündérnek hívták, és Palkó úgy hallotta, hogy ő a tél egyik varázslatos őrzője.
— Miért vagy ilyen szomorú, kedves hóember? – kérdezte a tündér puha hangon.
— Félek, hogy elolvadok, amikor jön a tavasz! Nem akarok eltűnni! – vallotta be Palkó.
Hópihe Tündér kedvesen elmosolyodott.
— Ne aggódj, Palkó! Van egy varázslat, amely segíthet rajtad. De ehhez szükséged van egy gyerek igazán őszinte kívánságára.
Másnap reggel, amikor a gyerekek újra kimentek játszani, Palkó reménykedve nézett rájuk. Vajon kívánna érte valaki egy igazi kívánságot?
A legkisebb fiú, Petike, aki mindig Palkó közelében játszott, és szívesen mesélt neki, észrevette, hogy a hóember mintha szomorúbb lenne, mint máskor.
— Bárcsak Pelyhes Palkó mindig velünk maradhatna! – sóhajtotta Petike, miközben gyengéden megérintette a hóember karját.
Ekkor valami csodálatos dolog történt! Egy fényes, fehér pelyhekből álló ragyogó varázsfény ölelte körbe Palkót. A tündér betartotta az ígéretét! Palkó többé nem olvadt el, hanem egy különleges, varázslatos hóemberré változott, aki még a legmelegebb napokon is megőrizte hűvös alakját.
A falusiak csodájára jártak ennek a különös hóembernek, aki egész évben ott állt a mezőn, és minden évszakban barátként köszöntötte a gyerekeket.
És így élt tovább Pelyhes Palkó, boldogan, sosem félve többé a tavasztól.
Véget ért a mese, hópihe hull az estre.
