Az elveszett esőcsepp

A tavaszi nap sugarai vidáman játszottak a harmatcseppekkel, ahogy egy friss reggel beköszöntött a város szélén álló kis óvodában. A kertben virágok nyújtózkodtak a fény felé, és a levelek friss zöldje csak úgy csillogott a pirkadatban. De egy aprócska esőcsepp nagy bajban volt.

Őt Cseppinek hívták. Előző este egy nyári záporral érkezett a városba, vidáman hintázott a szélben, zubogott a többi esőcseppel együtt, nevetett, ahogy a tetőkön koppant. Ám egy kanyarban beakadt egy falevél ölébe, és amikor a felhők tovarepültek, ő már nem tudott velük tartani. Most magányosan pihent egy rózsaszirmon, és szomorúan nézte a kék eget.

Akkor jött Hanna. Ötéves volt, göndör hajú, és mindig kíváncsian pásztázta a természet titkait. Óvó néni azt kérte, hogy hozzon be egy virágot a reggeli mesekörhöz. Hanna a rózsabokorhoz ment, és akkor meglátta Cseppit.

– Nahát! – kiáltotta el magát. – Egy igazi esőcsepp! De hogyhogy itt maradtál, kicsike?

Cseppi remegve válaszolt. Hangja alig volt több egy harmatsóhajnál.

– Elvesztem… a felhők már messze járnak… és én nem találok haza…

Hanna lehajolt, és óvatosan tenyerébe vette a rózsaszirmot, amin Cseppi csillogott.

– Ne félj! Segítek neked! – mondta komolyan, ahogy csak komoly dolgokban szokott beszélni egy ötéves.

A többi gyerek már a körben ült bent, de Hanna nem sietett vissza. Leült a lépcsőre, és az eget kezdte figyelni. A felhők – azok, akik tegnap esőt hoztak – ma már csak fátyolszerűen lebegtek a távolban. Hanna azonban tudta, mit kell tenni.

– Ha vissza akarsz jutni a felhőkhöz, először is fel kell menned a magasba! – magyarázta. – De azt csak Nap bácsi tudja elintézni!

Cseppi értetlenül pislogott.

– Melegíteni fog téged, és akkor lassan párafelhő leszel! Azután már csak lebegsz, felfelé, felfelé! – mosolygott Hanna, mintha csak a világ legtermészetesebb dolgát mondaná el.

Cseppi csöndesen szólt:

– De mi van, ha nem találom meg a többi cseppet odafenn?

Hanna elgondolkodott, majd előhúzott zsebéből egy kis papírszívet – aznap reggel ragasztotta. Ránézett, aztán Cseppire.

– Itt ez a szív. Megjelöllek vele. A többiek tudni fogják, hogy te különleges vagy – mondta, és megérintette ujjaival Cseppit.

Ezután kiült a napra, tenyerében Cseppivel, és türelmesen várt. A nap sugarai óvatosan megcsókolták Cseppit, melegítették, és Cseppi egyre kisebb lett, pára lett belőle, majd szinte láthatatlanul elillant az ég felé.

Hanna nézett utána, egészen addig, míg már nem látta. Mosolygott.

Másnap reggel, amikor a gyerekek játszottak a homokozóban, hirtelen pár hűs csepp hullott az égből. Nem volt igazi eső, csak néhány kíváncsi csepp. Hanna az arcához kapta az egyik cseppet, és elnevette magát.

– Itt voltál! – súgta. – Visszajöttél!

Senki sem értette, min nevet. De Hanna tudta jól: Cseppi hazatalált – majd meglátogatta őt újra. Csak úgy, játékból. Ahogy a barátok szoktak.