Lili a nyugati égbolt szélén élt, ahol a nap sugarai aranykaréjként simultak a horizontra, s a szél olyan puhán simogatta a dombokat, mint egy gyapjúkendő. Ő azonban nem volt más, mint egy hóbortos kis felhő, habos-babos és kerekded, mint egy mézeskalácsba mártott vattacukor. Lili más, mint a többiek: nem dörgött, nem záporozott, nem hozott vihart – ő csak horkolt. De nem akárhogyan! Lili horkolása olyan mély és lágy volt, mint egy óriás kandalló doromboló kuckója, s aki csak meghallotta, az menten elálmosodott.
– Hrrr… brü-hhrrmm… puhh-hhrmm – búgta Lili egy nap, mikor épp átsuhant a Pitypangkert fölött.
A kismadarak, akik éppen repülni tanultak, fejtetőre huppantak a fűbe, és ott is maradtak, békésen hortyogva a pitypangkacsák közt. A lepkék álmosan borultak a vadvirágokra, az indiáncseresznye pedig még nyár közepén elaludt, és csak ősszel ébredt fel, hogy meglássa, minden levelét lehullajtotta álmában.
– Már megint Lili! – csipogta bosszúsan a Cirmosfülű Cin, akinek minden reggele azzal telt, hogy az álomba ringatott kéményseprőket ébresztgette.
– Nem tehetek róla! – pityeredett el a puha kis felhő. – Én csak… álmos vagyok. És ha álmos vagyok, hát horkolnom kell.
A felhőbarátai nem értették őt. Bigyó, a szögletes szélhordó felhő azt mondta:
– Egy felhő legyen csendes és figyelmes. Legalább azt a napocskát hagynád ragyogni délig, ne hunyjon be a szemeid miatt!
Lili próbálkozott. Tartotta a pofiját, hogy ne lebegjen olyan kényelmesen, csipkedte magát esőcseppekkel, sőt még szélrohamokkal is körbeverte magát, hogy ne aludjon el. De ahogy a szél lehűlt, és a nap megnyúlt az égen, ő nem bírta tovább.
– Hrrr… öhm… hrr-hrrr…
S máris az egész Zümmögővölgy aludt – a szántókon lusták maradtak a búzakalászok, a méhek szunyókáltak a nektáröblökben, s a pásztorfiú, aki éppen dudálni tanult, álmában szorította a hangszerét, amelyből halk, szuszogó hangok szivárogtak.
A Szellőmánó Tanács végül összeült a Napfényliget felett.
– Ez így nem mehet tovább – döntötte el Bölcs Forgó Úr, egy idős cirkuszi cirruszfelhő, aki egyszer még a sarkkör felett is járt. – De talán… talán van megoldás.
Másnap hajnalban, mikor a harmat még friss hajnali álmát aludta a leveleken, Lilit különleges vendégek ébresztették. Egy csapat kis manó érkezett, selyemernyőkkel és rézcsengőkkel.
– Lili, szeretnénk, ha eljönnél velünk egy messzi világba – szólt a legkisebb, Rozsdás Csuporka, aki alig látszott ki a gőzkalapja alól.
– Hova? – kérdezte Lili álmosan, már-már beleindulva egy újabb szunyókálásba.
– Az Álomföldekre – felelte a manó. – Ott senkit sem zavar a horkolásod. Sőt! Ott a horkolás varázslatot jelent. Az ott lakók csak úgy tudnak álmodni, ha egy felhő ringatja őket álomba.
Lili szeme felcsillant, mint egy harmatcsepp a nap első sugarában.
– Tényleg rám van szükségetek?
– Rád, és a leghorkolósabb dallamodra.
Így hát Lili elindult. Hosszan utaztak, a Holdfütty-ösvényen túl, a Bóbisk-dombok mögött, amíg el nem érték az Álomföldeket, ahol az ég színe mindig halvány mályva volt, és minden reggel friss kakaóillat szállt a levegőben.
Lili ott lebegett az éj leple alatt, horkolva és dúdolva egyszerre, s a világon mindenki, aki csak álmodni vágyott – a kisnyuszitól az erdőlakó táncosokig – békésen, mosollyal az arcán szenderült el.
És azóta is, ha egy különösen szép álmot álmodsz, ne csodálkozz, ha halk hrrr-hrrr morajló hangjába burkolózol. Mert az csak Lili. A világ egyetlen felhője, aki boldogan horkol, hogy mások álmodhassanak.
