Egyszer volt, hol nem volt, a csillagokkal teli éjszakák földjén élt egy kisfiú, akit Arinnek hívtak. Arin nem volt szokványos kisfiú; ő volt a csillagmező pásztora. Esteledett, és a nap utolsó fényei eltűntek a horizont mögött, amikor Arin elindult, hogy megigazítsa az éj ragyogó gyümölcseit.
A falucskája ugyan csodálatos volt nappal, de az éjszakai csillagok varázslatát senki sem látta olyan jól, mint ő. Minden este, amikor a hold felkelt, Arin a domb tetejére lépett, ahonnan a végtelen égbolt szinte palotaként terült el előtte. A gyümölcsös fák alatt lesett a hangya, a szél pedig csendesen fuvalmaival simogatta az arcát.
– Kicsi csillagok, egy kicsit megcsúsztatok! – mormolta halkan Arin, miközben felnézett a ragyogó fényekre. Minden csillagnak megvolt a helye, és Arin feladata volt, hogy éjente átigazítsa őket, ha eltértek az útjuktól. Tisztában volt vele, hogy minden egyes csillag egy-egy álmot idéz elő, és ha nem a megfelelő helyen ragyognak, az álmok elveszhetnek az éjszakában.
Egy este különösen szeles volt az idő, a csillagok szinte táncoltak a légáramlatban. Arin ekkor észrevett egy csillagot, ami hirtelen irányt változtatott, és eltűnt a horizonton.
– Jaj, hová tűnhettél? – kiáltotta Arin, és gyors lépésekkel indult a csillag után. Futott a sötétségben, a fák susogtak körülötte, mintha csak bátorítanák.
Az őskáosz közepette Arin találkozott egy különös lénygel, aki a domboldalon ülve várt. A lénynek aranyos haja volt, mint a napfény, és szemei olyan mélykékek, mint a legszebb nyári ég.
– Ki vagy te? – kérdezte Arin megilletődve.
– Én vagyok Lira, a csillagos éj mesemondója – felelte a lény. – Te vagy az a kisfiú, aki azért jön, hogy rendet tegyen a csillagok között?
– Igen, és láttam, hogy az egyik csillag eltűnt. Segíthetsz nekem megtalálni? – kérdezte Arin, a szíve hevesen dobogott.
– A csillagok néha elbújnak, hogy új álmokat keressenek – mondta Lira. – De nézz körül, az éjszaka rejtett kincseket tartogat.
Arin végigpásztázta az eget, és észrevett egy hatalmas, csillogó tavat, ami a föld közepén fénylett. Ahogy közelebb ért, látta, hogy a víz tükre valójában az elveszett csillagokat tükrözi vissza, mintha azok mind ott lennének, csak éppen elbújtak a hullámok alatt.
– Segíts nekem, Lira! Hogyan hozhatom vissza őket? – kérdezte Arin, szemeiben a bátorság fénye csillant meg.
– Csak hinned kell a csillagok varázsában – válaszolta Lira. – A tiszta szív és az őszinte kívánság mindig segítenek.
Arin összeszedte bátorságát, és lehajolt a vízhez. Mély lélegzetet vett, és elkezdte suttogni a csillagok nevét. Minden névhez fűzött egy-egy álmot, amit az álmokkal teli falucska lakói tettek. Ahogy kimondta a neveket, a víz hullámai megmozdultak, és a csillagok egy-egy sugárban fényleni kezdtek, míg végül mindnyájan visszatértek a helyükre.
– Nézd! – kiáltott Arin örömmel. A csillagok most még ragyogóbban világítottak, mint azelőtt. Lira mosolygott, és a levegő tele lett az éjszaka varázsával.
– Te vagy a csillagmező pásztora, Arin – mondta Lira. – Ezentúl a csillagok mindig tudni fogják, hol van a helyük.
Arin boldogan visszatért otthonába, tudva, hogy hű társa a csillagoknak nemcsak feladatai vannak, hanem különleges köteléke is. Másnap este ismét útnak indult, hogy a csillagokat megigazítsa, és senki sem tudhatta, hogy az álmaik biztonságát őrzi. Mert a csillagmező pásztora nem csak egy kisfiú volt, hanem a remény és a csodák őrzője is.
Így éltek boldogan, míg csillagfényből szőtt álmok párnájukon pihentek, és az éj csendje mindig velük maradt.
