Hegyek között, völgyek ölén, erdők mélyen, városokon keresztül futnak szét szerte a világban a csillogó sínek, amin a vonatok járnak-kelnek. Árut visznek, rakományt és persze embereket, amerre csak útjuk vezet.
Most azonban egy olyan kicsi mozdonyról mesélek, ami keskeny síneken húzta a kocsikat és nem ment se városba, se faluba velük, hanem kedvesen susogó fák között haladt egy szép kerek domb körül. A sínek el nem ágaztak sehol, hanem hatalmas karikaként egymásba értek.
A kis mozdony vidáman pöfögött nap, mint nap a megszokott útján. Hol rakományt vitt a domb egyik feléről a másikra, hol pedig kiránduló gyerekeket át az erdőn. Nem unta meg a munkát sosem. Nyáron a Nap fényét árnyékosra szűrték a fák, ősszel színes levelek festették be a tájat. Télen hófehérre varázsolta a hó vidéket, tavasszal pedig ezernyi virág illata bódította.
A gyerekek igen szerették a kis mozdonyt, meg-megsimogatták pirosra festett orrát, integettek neki az állomáson, le is fényképezték sokszor.
Egy nap aztán egész iskolányi csoport érkezett hozzá. Szépen sorban, egyesével szálltak fel a kocsikba és bizony a hátul állóknak várakozni kellett.
Amíg várakoztak, az egyik kisfiú megszólította a mozdonyt.
– De jó neked, kicsi mozdony! Biztosan bejártad már az egész világot!
– A világot? Nem. De a dombot már körbejártam ezerszer.
– Ó, te szegény! Hiszen akkor soha nem látsz semmi újat. Pedig nincs is annál izgalmasabb, mint amikor valami olyat csodálhatsz meg, amit azelőtt még soha! – mondta sajnálkozva a fiú, aztán felszállt az egyik kocsiba és lehuppant az ülésre.
De a vonat még nem indult el.
Újabb és újabb csoportok érkeztek, ezért a személyzet újabb és újabb kocsikat csatolt a mozdony mögé.
– Gurulj egy kicsit előre, hogy fel tudjanak szállni az iskolások a hátsó kocsikba is! – kérték tőle, ő pedig mindig egy kicsit előrébb pöfögött.
– Még egy kicsit, még egy kicsit, hoztak még vagy három kocsit! – utasították újra, meg újra, míg nem a kis vonat olyan hosszú nem lett, mint még soha.
Egyszer aztán mit lát, mint nem a mozdony? A síneken megpillantott maga előtt a távolban egy szerelvényt, egy utasszállító vagont, benne integető gyerekekkel.
– Ejjha, csak nem egy másik vonat áll előttem? – csodálkozott.
Évek óta csak ő robogott ezeken a síneken, a domb körül. Sohasem látott még másik mozdonyt a közelben. De sok ideje nem maradt a morfondírozásra, mert közben meghallotta a sípot, ami jelezte, hogy mindenki felszállt.
Lassan, szuszogva indult meg. Nehéz, nagyon nehéz volt a sok-sok kocsi, amit mögéje kapcsoltak. És ahogy nekiiramodott, az előtte álló távoli vonat is gurulni kezdett.
Minél gyorsabban igyekezett utolérni, annál gyorsabban szaladt az is.
Igen kíváncsi volt pedig a kis mozdony, hogy ki halad előtte. Olyan izgatott lett, olyan nagy hévvel kergette a másik vonatot, hogy észre sem vette, hogy elszalad az állomás mellett.
Csak a figyelmeztető síp hangjára eszmélt fel, de akkor már olyan lendülettel robogott, hogy képtelen volt megállni.
Ment hát még egy kört, mielőtt lefékezett volna.
A gyerekek ujjongva ugráltak le róla. Örültek neki, hogy kétszer is végigmehettek az erdőn, élvezték a vonatozást.
A kis mozdonynak pedig feltűnt, hogy az előtte futó vonat is akkor állt meg, amikor ő. Mikor meglátta a kalauzt, nem bírta tovább és megkérdezte.
– Ki a másik vonat, akinek a hátát látom?
– Másik vonat? Milyen másik vonat? Olyan sok utasunk volt ma, hogy az utánad kapcsolt kocsik szinte körbeérték a dombot. Saját magadat követted végig!
A kis mozdony nagyot nevetett. De büszke is volt magára, hogy ennyi utast körbevitt. Kétszer is!
Meglátta a kisfiút, aki indulásnál megszólította, odakiáltott neki:
– Ha hiszed, ha nem, ma olyasmit láttam, mint még soha!
– Én is, én is! Csodás erdőt és egy nagyon erős kis mozdonyt! – válaszolta boldogan a fiú. – De mesélj, te mit láttál?
– A saját hátamat! – kacagott a kis mozdony, és nagyot füttyentett a kéményével.
Itt a vége, nosza fuss el véle, tán meglátod, hol a vonat vége!
Ha szeretnél egy vonatos étkészletet, nézz szét a Mesetányér oldalán!
