Egyszer volt, hol nem volt, egy kis faluban élt egy kíváncsi kislány, akit Emmának hívtak. Emma imádta a természetet, és különösen rajongott a szivárványokért. Minden alkalommal, amikor eső után megjelent az égen egy színes szivárvány, Emma azonnal kiszaladt a házból, és ámulattal figyelte.
Egy nap, amikor különösen nagy eső zuhogott, Emma izgatottan várta, hogy a nap újra előbújjon, és talán megpillanthassa élete legnagyobb szivárványát. Amikor az eső elállt, és a nap sugarai áthatoltak a felhőkön, valóban egy hatalmas, gyönyörű szivárvány jelent meg az égen. De ezúttal valami különös történt: a szivárvány vége egészen közel tűnt fel a rét szélén!
Emma szíve hevesen dobogott.
– Ez az én esélyem! – gondolta. – Megnézem, mi van a szivárvány végén!
Gyorsan felkapta a kabátját, és szaladt a rét felé. Ahogy közelebb ért, a szivárvány még ragyogóbb lett, és mintha egy titkos út vezetett volna rajta keresztül. Amikor Emma a szivárvány lábához ért, egy aranyos, apró manót pillantott meg, aki éppen egy színes edényt tartott a kezében.
– Szia! – köszönt a manónak. – Te vagy a szivárvány őrzője?
A manó barátságosan mosolygott.
– Igen, az vagyok. A nevem Szivár. Én vigyázok a szivárványra, és arra, hogy mindenki számára elérhető legyen a szépsége. De kevesen jutnak el idáig. Miért jöttél, Emma?
Emma csodálkozva nézett rá.
– Tudod a nevem? – kérdezte.
Szivár bólintott.
– Aki igazán hisz a szivárvány varázsában, annak a neve mindig ott van a szélben. De mondd csak, mit szeretnél megtudni?
Emma habozott egy pillanatra, majd így szólt:
– Mindig is kíváncsi voltam, mi van a szivárvány végén. Van ott kincs?
Szivár nevetett.
– Ó, a szivárvány legnagyobb kincse nem az, amit megérinthetsz. Az igazi kincs az, amit a színek jelenthetnek neked. Minden szín egy különleges erőt hordoz. A piros a bátorságot, a narancs az örömöt, a sárga a reményt, a zöld a békét, a kék a bölcsességet, az indigó a titkokat, és az ibolya a szeretetet.
Emma ámulattal hallgatta.
– És én megérinthetem ezeket az erőket? – kérdezte.
– Természetesen! – válaszolta Szivár. – Csak hunyd be a szemed, és képzeld el, melyik színre van most a legnagyobb szükséged.
Emma lehunyta a szemét, és a sárga színre gondolt. Úgy érezte, most leginkább reményre van szüksége, hogy megértse a világot maga körül. Hirtelen egy meleg, kellemes érzés járta át, mintha a nap sugara simogatta volna.
– Érzed? – kérdezte Szivár. – Ez a szivárvány ajándéka neked. Bármikor visszatérhetsz ide a gondolataidban, és újra érezheted ezt az erőt.
Emma boldogan nyitotta ki a szemét. Most már tudta, hogy a szivárvány titka nem egy elrejtett kincs, hanem a benne rejlő erő, amit mindenki érezhet, aki hisz a varázsában.
– Köszönöm, Szivár! – mondta mosolyogva. – Sosem fogom elfelejteni ezt a napot!
Szivár mosolyogva bólintott, majd eltűnt a szivárvány színei között, és Emma lassan hazafelé indult. Attól a naptól kezdve, amikor csak meglátott egy szivárványt, emlékezett arra, hogy a legnagyobb kincs a szívünkben van, és bármikor elérhető, ha hiszünk benne.