Egyszer régen, egy csendes kis erdő szélén élt egy nyuszi, akit Picúrnak hívtak. Picúr nem volt nagy, de szíve annál inkább tele volt bátorsággal. Bár kicsi volt, a legapróbb állatok közé tartozott, mégis mindig kíváncsi volt, mi rejtőzik az erdő mélyén. Ám egy dolog még Picúrt is kicsit megrémítette: a nagy, sötét erdő közepén magasodó Tölgyfa-domb. A többi erdei állat azt suttogta, hogy a domb tetején valami titokzatos és félelmetes él, és senki sem merészkedett oda.
Egy nap azonban, miközben Picúr a réten ugrándozott, egy pillangót üldözve messzire szaladt a megszokott kis ösvényéről. Egyszer csak megállt, és észrevette, hogy ott áll a Tölgyfa-domb tövében! Szíve hevesen dobogott, de ahogy körülnézett, nem látott semmi félelmeteset – csak a hatalmas, öreg tölgyfát, ami a domb tetején magasodott.
– Mi lehet itt olyan ijesztő? – gondolta Picúr, és egy kicsit közelebb merészkedett. Bár félt, a kíváncsisága erősebb volt. Lassan, óvatosan elkezdett felfelé ugrándozni a dombon.
Ahogy egyre feljebb jutott, furcsa hangokat hallott. A szél susogása, a levelek zizegése mind olyan volt, mintha valami rejtélyes dolog készülődne a fa alatt. De Picúr nem állt meg.
– Nem lehet, hogy mindig félek valamitől! – mondta magának, bátorságot merítve.
Amikor végül felért a domb tetejére, egy hatalmas, öreg tölgyfa állt előtte, amely évszázadok óta őrizte a helyet. Picúr megállt a fa tövében, és egy halk sóhajt hallott a fa törzséből. Picúr fülei hegyeződtek, és közelebb hajolt.
– Ki vagy? – kérdezte, hangja kicsit remegett.
Hirtelen egy barátságos, mély hang szólalt meg a fa mélyéből:
– Én vagyok a Tölgyfa Szelleme. Nem kell félned tőlem, kis nyuszi. Én csak védelmezője vagyok ennek az erdőnek. A hangokat, amiket hallottál, azok a szél és az erdő zenéje.
Picúr szemei kitágultak a csodálkozástól.
– De miért mondják a többiek, hogy itt valami félelmetes rejtőzik?
A Tölgyfa Szelleme halkan nevetett.
– Azért, mert az ismeretlentől mindig félnek az állatok. De te, kis nyuszi, te nem féltél eljönni ide. Bátor vagy, és ez a bátorság segít majd neked minden kalandban.
Picúr büszkén kihúzta magát.
– Én csak kíváncsi voltam… de most már tudom, hogy nincs mitől félni.
A Tölgyfa Szelleme bólintott.
– Most már megoszthatod a többiekkel, hogy a Tölgyfa-domb nem félelmetes, hanem varázslatos hely. És ha valaha szükséged van rá, csak gyere ide, és én vigyázni fogok rád.
Picúr megköszönte a Szellem barátságát, majd leugrált a dombról. Szíve már nem vert olyan hevesen, most inkább büszkeséggel volt tele. Visszatérve a rétre, találkozott a barátaival, a mókusokkal, a madarakkal és a többi nyuszival, és elmesélte nekik a Tölgyfa Szellemével való találkozását.
– Nincs mitől félni! – mondta boldogan. – A Tölgyfa-domb varázslatos hely, és most már mind tudjuk, hogy bátornak lenni a legfontosabb.
Aznap este Picúr elégedetten aludt el, tudva, hogy a bátorsága új barátra és sok izgalmas kalandra vezette őt. És így Picúr, a bátor kis nyuszi, mindig tudta, hogy a legnagyobb titkokat és a legszebb helyeket csak azok fedezik fel, akik elég bátrak, hogy megtegyék az első lépést.
Itt a vége, fuss el véle, citromot a végére. Kössünk csomót is a végére! Jó éjszakát kívánok, szép álmokat, aludj jól!
