Egyszer volt, hol nem volt, talán még az Óperenciás tengeren is túl volt egy különleges erdő. Nem akármilyen erdőről mesélek most neked, hanem egy varázserdőről, ahol a fák lombja egész évben a szivárvány színeiben pompázott, az állatok pedig beszélni tudtak.
Nem is lakott ott ember. Hogyan is lakhatott volna, hiszen akkor nem lehetett volna ilyen béke és nyugalom abban az erdőben.
Itt élt Kacaj, a kiscsikó. Azt azért még elárulom neked, hogy ő is rendkívüli volt. Különböző színekben pompázó sörényét olyan selymesen lengette a szél, hogy mindenki a csodájára járt. Kecses, de határozott járását pedig a többi fiú csikó könnyen megirigyelhette. Nem is lehetett volna ez másképp, hiszen ő egy valódi unikornis volt!
Azonban egyvalaki mindig bosszantotta: Dárda, a darázs. Hú, ő rettentő idegesítő tudott lenni! Képes volt egész nap a többi állat körül legyeskedni, és mást sem csinált, csak zümmögött és a harapásával ijesztgetett. Igen, ő volt az, aki a varázserdő nyugalmát és békéjét rendre megtörte.
Kacaj, a kiscsikó egy szikrázó napsütéses napon gondolt egyet, és így szólt hozzá:
– Dárda, van kedved játszani?
A darázs nagyon meglepődött. „Őt játszani hívják? Miért? Hiszen soha nem akar vele senki játszani.”
Így válaszolt:
– Miért kérdezed ezt tőlem? Züm-züm. Talán fogócskázni akarsz és én harapjalak meg? Emlékezetes tud ám lenni az én csípésem!
Kacaj nem lepődött meg ezen a hangnemen, ezért nyugodt maradt, és így felelt:
– Úgy gondoltam, hogy ilyen szép időben igazán játszhatnánk egy jót. Például szedhetnénk virágokat. Az én anyukám nagyon szereti őket. Biztosan a tiéd is. Ráadásul tudom, hogy bár nem vagy méhecske, de láttam, mennyire értesz a virágokhoz. Van kedved segíteni nekem kiválasztani a legillatosabbakat?
Dárda nagyon elcsodálkozott azon, hogy valaki játszani hívja és segítséget kér tőle. Tudniillik vele senki nem akart játszani.
– Én szívesen segítek neked. Valóban nagyon értek a virágokhoz. Anyukám mindig megdicsér, hogy a legillatosabb virágot viszem neki haza.
Így történt, hogy Kacaj és Dárda barátok lettek. Egész nap a réten játszadoztak és gyűjtötték a szebbnél szebb virágokat – édesanyjuk nem kis örömére.
Olyan jól érezték magukat, hogy ezentúl minden nap találkoztak. Dárda pedig napról napra kedvesebb lett másokkal is.
Hiszen a kiscsikó nem véletlen hívta őt játszani. Felismerte, hogy Dárda csak egyedül érzi magát, mert kiközösítik. Persze volt is oka erre az állatoknak, ugyanis Dárda minden napja azzal telt korábban, hogyan idegesítse őket. Viszont Kacaj ráébredt, hogy ez csak azért történt, mert Dárda szerette volna, ha vele is foglalkoznak, ha odafigyelnek rá. Emiatt pedig egy örök barátság szövődött közöttük.
