Olyan követséget se mindennap látni, mint amilyen tegnap délután az én szobámba beállított. Elől Pannácska, az édes, hátul Vilmácska, az ékes, közben, Garas kutya, az éhes.
– Tessék helyet foglalni – ugrottam eléjük nagy készségesen, s úgy belevetettem magamat az öreg karosszékbe, hogy csak úgy reccsent. Nosza, Pannácska mindjárt az ölemben termett, Vilmácska a Pannácska ölébe kuporodott, a Garas kutya meg a Vilmácska ölibe ugrott föl.
– No szépen vagyunk – mondom nekik -, most már, ugye, meg se állunk a túri vásárig?
Úgy ugrott le a három vendég az ölemből, mint a labda.
– Mit keresnénk mi a túri vásáron, mikor a mi házunknál van a lakodalom!
– Aztán ki a vőlegény?
– A bádog juhászlegény.
– Aztán ki a menyasszony?
– A porcelán kisasszony.
– Tyuhaj – ütöm össze a bokámat -, ennek már fele se tréfa! Hamar a sarkantyús csizmámat, hamar az ünneplő gúnyámat, mert itt már csak én leszek a násznagy.
– Jaj, apuka – sóhajtja el magát Pannácska -, csakhogy kis hiba van.
– Kis baj nem nagy baj, virágszálam.
– Sáros a bocskora a vőlegénynek, meg kellene tisztogatni szegénykének – magyarázta Vilmácska.
– Hamar-hamar, hamar-hamar – sietett a Garas kutya is.
– Hm, a magam csizmáját se szoktam tisztogatni, nemhogy a bádog juhászlegény bocskorát – szabódtam a nagy tisztességtől.
– Másképp nem lesz lakodalom!
– Mi lesz aztán a jutalom?
– Kezet foghatsz a vőlegénnyel – biztatott Pannácska.
– Táncolhatsz a menyasszonnyal – ígérte Vilmácska.
– Megkóstolhatod a mákos rétest – tódította a Garas.
Micsoda, hát még mákos rétes is lesz? Kötöm elejbem a kötőt, kapom kezembe a kefét, szaladok a tornácra.
– Hát hol az a sáros bocskorú vőlegény, hadd nézzek a szemibe!
Ott állt a jámbor a falhoz támasztva, de bizony nem nagyon nézegettem én a szemébe, volt nekem egyéb látnivalóm is. Soha olyan szépet, mint ahogy anyuka nyújtotta a rétest a hosszú asztalon!
Mintha angyalkezek lebegtetnének valami mesebeli patyolatot, úgy lengett, ringott a hófehér tészta. Még a Garas kutya is úgy ott felejtette magát nagy bámulatában, hogy még tán ma is ott volna, ha Pannácska meg nem rázza a fülét:
– Jaj, jaj, milyen lusta vendéghívogató vagy te, Garas! Szaladd be hamar az alvéget, felvéget: igyekezzék, aki szépet akar látni, siessen, aki olyat akar enni, amilyet még nem evett.
A Garas elindult, magam is megszégyelltem magam, bocskoron csíptem a juhászlegényt: gyerünk, atyafi, tisztálkodni! Anyuka meg bement a menyasszonyt öltöztetni, a rétest rábízta a kislányokra:
– Vigyázzatok a tésztára, lelkeim, míg én helyrehozom a menyasszony ábrázatát.
Nem is vigyáztak még úgy rétesre, mióta a rétest kitalálták, mint ahogy ezt őrizte kerekre nyílt szemmel a két kisleány. Nemhogy szólni: pillantani se mertek, úgy nézték a patyolat tésztát.
Az meg egyre kelt, dagadt, rengett-ringott minden szellőrezzenésre, s olyan buborékokat vetett, akár a patak. Az ám, addig ingott-lengett, hogy egyszer csak a buborékok elpattannak. Nem maradt egyéb belőlük, csak a helyük: egy-egy nagy kerek folt.
Pannácska elsikoltotta magát:
– Jaj Istenem! Látod, Vilmácskám?
– Jaj, jaj, látom ám, Pannácska.
– Mit látsz, Vilmácska?
– Azt a sok lyukat a rétesben, Pannácska.
Mi lesz most, uram, teremtőm? Két ijedt kislány addig-addig nézett egymásra, hogy egyszerre Pannácska tapsikolni kezdett.
– Tudod mit, Vilmácska? Foltozzuk meg a rétest!
– Ejnye, Pannácska, éppen én is azt akartam mondani. Befoldjuk az egyik sarkával a másikat!
Az ám, csakhogy a rétesnek olyan természete van, hogy nem szereti, ha foltozzák. Inkább tovább szakad, de a foltot nem tűri magán. Hasad, reped, foszlik, morzsolódik, s mire szélitül a közepéig ér a két kislány, akkorra éppen csak a nyoma marad a rétestésztának. Tenger sok morzsa, elég lenne egy erdő madarának.
Mire visszaértem, ragyogott már a vőlegény bocskora, hogy csak úgy vakított. De mit ér ez, ha oda van a rétes? Ijedtemben elejtettem a bádogjuhászt a lépcső alján, nyakig merült a sárba szegény feje. Anyuka meg haragjában a menyasszonyt ejtette ki a kezéből.
Annak meg éppen csak annyi baja történt, hogy betörte egy kicsit a porcelán fejét. Attól félek, hogy most már még a nyakig sáros juhászlegény se veszi el.
Akkorára nagy lelkendezve megérkezett a Garas kutya is.
– Alássan jelentem, jön a tenger vendég! Rétest akar enni az alvég, a felvég!
– Rétest, Garas, rétest? – sikoltott a két kis rétesfoltozó. S mérgükben úgy helybenhagyták Garas pajtást a porolópálcával, hogy sohse felejti el, mikor foltoztak minálunk mákos rétest.
