Volt egyszer egy aprócska,
alig nagyobb Manócska.
Járta a zöld mezőt, virágzó réteket,
csodálta az égig érő, óriás hegyet,
bámulta esténként a fénylő csillagot
és a meleg fénnyel sugárzó napot.
Szomorú volt, elesett,
boldogságot keresett.
Sűrű erdőt mind bejárta,
künn aludt, a mezőn, fázva,
kereste széllel, faggyal citerázva
színes szivárvánnyal furulyázva.
Hol van otthona, mely szívét melegíti,
melyből lelke csengő dallamát meríti?
Egyszer csak talált egy kedves manót,
épp olyan aprót, pont hozzá valót,
egy fényes csillagot, mely néki ragyog
egy szerető szívet, mely érte dobog
Boldogan zengett már ezután éneke,
fák, virágok, mind táncra perdültek vele.
Hirdetés
Folytasd az olvasást
