Egy városban élt egy szegény szabólegény, aki éjt-napot eggyétéve mindegyre csak rótta öltéseit a tűvel a finom szöveteken, egyre-másra csak készítgette a ruhákat. Tűjével olyan finoman és olyan aprókat tudott öltögetni, hogy híre elterjedt az egész városban, mindenki tudott a szegény szabólegény ügyességéről.
Egy szép napon egy gazdag és előkelő úr kereste fel a szabólegényt; egy úr, akinek magas hivatala volt a király udvarában.
– Hej, te szabólegény – mondta az előkelő úr, – hallottam a te csodálatos ügyességedről. Itt van ez a finom ezüstszövet, varrjál te nekem ebből harmadnapra egy szép ruhát, mert a burkus király lakzijára akarok benne elmenni. De szép legyen, hallod-e! Ha harmadnapra elkészülsz vele, öt arany üti markodat. De ha hibát ejtesz a ruhán, mentek lefejeztetlek.
A szabólegény íziben le is ült és bele is kezdett az ezüstszövet-ruha megvarrásába. Lámpavilágnál dolgozott késő éjszakán, merthogy sürgős volt a ruha a burkus király lakodalmára. El is készült szépen a ruha s a szegény szabólegény elment a szomszédba, hogy a gazdag szomszédtól kölcsönkérjen egy selyemzsákot. Ebben akarta hazavinni az előkelő úrnak a gyönyörű ruhát.
Igen ám, de amíg a szegény szabólegény a zsákért volt, egy cincogó kis egérke mászott ki lyukából és gyorsan összerágta a gyönyörű ruha kabátjának ujját.
Hej, mit tegyen most a szegény szabólegény. Hogyan vigye el ezt a csuffátett ruhát az előkelő úrhoz, hiszen az menten lefejezteti őt érte. Mit volt mit tenni, a szabólegény kis batyúba kötötte össze holmiját és bánatában világgá bujdosott.
Ment, mendegélt, késő este volt, mire egy nagy mezőre ért. Fujt a szél, esett a hó, a szabólegény ugyancsak didergett ruhájában.
– Még megvesz az Isten hidege, ha nem találok emberi lakóhelyre – gondolta dideregve. – És akkor a távolban kis világosságot látott. Elindult hát toronyiránt a világosság felé és egy magányos házikóhoz ért.
– Egy életem, egy halálom, én bezörgetek. – Be is zörgetett az ablakon. – Szegény vándor kér szállást éjszakára.
– Bújj be – mondta egy vastag hang haragosan. – A didergő szabólegény belépett. Hát uramfia, a rőtszakállú emberevő óriás házába került.
A szoba közepén nagy lángokkal piros tűz lobogott és a tűz fölött óriási nyársrúdon egy egész ökröt sütött vacsorára az emberevő óriás.
Félelmesen felnevetett, mikor meglátta a didergő, sovány szabólegényt.
– Na, te szabólegény – mondta, – te is jó helyre kerültél. Most már csak ülj le a tűz mellé és szárítkozz meg, harmadnapra úgyis téged foglak megenni. hanem előbb majd szabsz nekem egy szép köntöst, valódi bádogból, hogy ki ne lyukadjon, mert látod, a régi köntösöm teljességgel elkopott már.
Az óriás közben két harapással befalta az egész ökröt vacsorára, utána megivott egy egész kád sert és még csak meg sem kottyant neki.
Másnap az óriás elment vadászni, de az ajtót jól bezárta, nehogy a szegény szabólegény megszökhessék. A szabólegény pedig nagy szomorúan leült, hogy megvarrja az óriás új bádogruháját.
Délben hazajött az óriás és megkérdezte.
– Mennyire vagy a köntössel, te szabólegény?
– Már készen van a dereka.
– No csak siess, mert holnap estére, hamm, megeszlek téged. Addigra készen légy ám!
A következő nap reggelén az óriás megintcsak elment vadászni, a szabólegény pedig iszonyú bánatosan varrt tovább, mert tudta, hogy estére megeszi őt az óriás.
Öltött, öltögetett finom tűjével, egyszerre csak kaparászást hall. Egy kis egérke állott előtte és cincogva megszólalt.
– Min búsulsz, te szegény szabólegény.
– Hogyne búsulnék – felelte a szabólegény, – mikor ma este megesz az óriás engem vacsorára.
– Sose búsulj – szólt az egérke, – majd segítünk rajtad. Varrd csak meg az óriás köntösét, de úgy varrd meg, hogy az ujja végét foltozd be ólommal és majd, ha bedugja karját, nem tudja többé kihúzni onnan. A pincében találsz egy hordó kárbunkulust, az mind legyen a tied, ha megölöd az óriást.
A szabólegény meg is fogadta a kis egérke tanácsát. Az óriás köntösének ujját szépen befoltozta ólommal. Hazajött az óriás, gyorsan fel is próbálta új köntösét, hogy azután majd csak megegye vacsorára a szegény szabólegényt. Igen ám, de amint felvette a köntöst, nem tudta többé levetni, meg sem tudott moccanni benne.
A szabólegény pedig lement a pincébe és teletömte zsebeit villogó kárbunkulus-kövekkel. Aztán fogta az óriás kardját és levágta vele az emberevő óriás rőtszakállú fejét. Amint az óriás feje lehullott, a kis egérke tündérszép leánnyá változott. Mert bizony az óriás gonosz varázsló volt, ő varázsolta egérkévé Tündérország királyának lányát.
A szegény szabólegény el is vette feleségül a csodaszép lányt és hetedhét országon szólt a zene, amikor lakzit tartottak. Még én is ott táncoltam ezen a lakzin ám!
