Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, de még az Üveghegyen is túl, volt egy különös erdő, amit Selyemerdőnek hívtak. Nem azért nevezték így, mert selyemből volt, hanem mert a fák levelei úgy susogtak, mintha puha selyemkendőket lebegtetett volna a szél.
Ez az erdő nem volt akármilyen hely. Fái ezüstösen csillogtak a napfényben, és ha hozzáértél egy levélhez, úgy simogatott, mintha egy jó tündér keze érintett volna meg. Az erdő közepén egy tó tükrözte vissza a fák fényét, és a víz mélyéről halk dallam szólt: mintha egy titkos kórus énekelné az erdő álmait.
Ebben az erdőben élt Tiborka, egy szegény molnárfiú, aki minden nap vizet vitt a patakból az öreg malomkő alá. De Tiborka nem volt olyan, mint a többi fiú a faluban: mindig beszélgetett a fákkal, megköszönte a madarak énekét, s néha verset szavalt a mohapárnának.
Egy napon, mikor már alkonyodott, Tiborka különös fényt pillantott meg a selyemfák között. Egy ragyogó selyemszál ereszkedett alá az egyik ágról, és a végén ott ült egy apró selyemtündér pillekönnyű ruhában, haja csupa ezüstfonál.
– Üdvözöllek, Tiborka! – szólt csilingelő hangon. – Én vagyok Szellőcske, a Selyemerdő őrzője. De nagy bajban vagyunk. Egy gonosz vándor boszorkány sötétséget font az erdő alá, s ha nem segítesz, elvész minden csillogásunk!
Tiborka nem habozott:
– Mondd, mit kell tennem!
Szellőcske elvezette a fiút az erdő legmélyére, ahol fekete ködfüggöny takarta el a fákat. A boszorkány, Szúrós Iringó, ott rejtőzött egy hatalmas, tüskés bokor mögött. Azt mondta:
– Csak az szabadíthatja fel az erdőt, aki tiszta szívéből énekel – nem magáért, hanem másokért!
Tiborka lehunyta szemét, és elkezdett énekelni. Egy egyszerű, meleg dallamot dúdolt, amit még édesanyjától tanult, mikor kicsi volt. A hangja átszűrődött a sötétségen, és amerre elért, világos lett. A bokor megremegett, Szúrós Iringó felsikoltott és elszállt a széllel.
Az erdő újra fénybe borult. A fák tapsoltak a leveleikkel, a tó vize arannyá változott egy pillanatra, és Szellőcske egy gyöngyházszínű gombát adott Tiborkának.
– Ezt tedd a malom falába. Holnap reggelre aranylisztet őröl majd – mondta, s egy puszit lehelt a fiú homlokára.
Tiborka hazament, s reggelre valóban aranyliszt lett a zsákban. Nem lett se király, se gazdag úr, de minden nap adott belőle a falubelieknek, és mesélt nekik az erdőről, ahol a levelek selyemként susognak, és ahol a tiszta szív hangja csodákat tud tenni.
Aki nem hiszi, járjon utána – vagy keressen egy susogó levelű fát az erdő szélén. Mert a Selyemerdő ma is él, csak tiszta szív kell, hogy meglásd.
