Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy iciri-piciri hógolyó, Hóri.
Hórit egy iciri-piciri kisfiú gyúrta egy hideg téli napon. A tapadó havat összenyomta és addig formálta, amíg egy kis gömb lett belőle. Képzeljétek el, hogy ez az iciri-piciri hógolyó szórakoztató és egyedi volt. Hogy miért? Hát azt mindjárt elmesélem.
Alighogy elkészült a hógolyó, hirtelen két aprócska, kék színű szeme lett, amivel rámosolygott a kisfiúra. Aztán piszén pisze orrocskája, amivel egyszer csak nagyot tüsszentett.
– Egészségedre! – mondta a kisfiú meglepetten.
Aztán egy mosolygós szája.
– Köszönöm. – felelte.
– Hát te beszélni is tudsz? – hüledezett a kisfiú.
– Igen! – kacagott a hógolyó.
Hát ezért mondtam, hogy ez az iciri-piciri hógolyó szórakoztató és egyedi lett. Sőt ezért kapott nevet is a kisfiútól. Szóval az iciri-piciri Hórit nagy becsben tartotta a kisfiú. Vigyázott rá, mint a szeme fényére.
Távol tartotta a kályhától, a napsütéstől. Tudjátok, hogy miért? Azért, mert a melegtől elolvadt volna és víz lett volna belőle.
Ám az egyik napon képzeljétek el, hogy az iciri-piciri Hóri elveszett. A kisfiú sírt-rítt keservesen. Kereste- kutatta, de sehol sem találta. Tudjátok, hogy mi történt? Elmesélem.
Az iciri-piciri Hóri megunta, hogy mindig csak a játékszoba leghűvösebb sarkában, a legalsó jártékpolcon volt. Ráadásul a kisfiú sem játszott vele éjjel-nappal. Sokat unatkozott. Ezért úgy határozott, hogy világgá megy. Így is tett.
Éjszaka, amikor a kisfiú aludt, legurult a legalsó polcról. Kigurult az ajtón. Gurult, gurult végig a folyosón. Aztán a kutyaajtón át kigurult a lépcsőig. Azon gurult, gurult lefele. Kigurult a kertbe. Ott meglátta a kerek Holdat.
– Szervusz! Te is hógolyó vagy?
– Nem, én a Hold vagyok. Éjszaka világítok az égen.
– Egyedül vagy?
– Igen.
– Nem unatkozol?
– Nem.
– Miért nem?
– Gyönyörködöm a csillagokban. Kísérem a Földet, a kék bolygót.
– Hogyhogy? Ezt nem értem.
– Keringek a Föld körül. Mindig az arcommal figyellek benneteket. Sose fordítok hátat.
Az iciri-piciri eltűnődött a Hold szavain. Elköszönt és gurult, gurult tovább. Egyszer csak szembe találkozott a vadászgörénnyel.
– Jé, egy hógolyó! – örült meg neki.
Odament hozzá és pofozgatni kezdte jobbról és balról, aztán meg gurigázott vele. Az iciri-piciri Hóri a meglepetéstől egy ideig meg se tudott szólalni. Aztán egyszer csak mégis megszólalt:
– Ki vagy te és miért paskolgatsz, miért piszkálsz?
Most meg a vadászgörény lepődött meg.
– Jé, egy beszélő hógolyó! Ki látott még ilyet? – Iciri-piciri Hóri vagyok. – mutatkozott be.
– Még neved is van? Valaki ugyancsak nagy becsben tarthatott.
– Vadászgörény vagyok, éjjel vadászom. Szeretek játszani, ezért is örültem meg neked, mert a hógolyóval játszani szoktak. Igen, jól hallottad. Legfőképpen dobálni.
– Dobálni? Jaj, szegény fejemnek! El ne dobj! Ha eldobsz, megfájdul a fejem.
– Ne félj, nem foglak eldobni! Azért nem, mert szórakoztató és egyedi vagy. – kacagta el magát.
– Huh, megkönnyebbültem – gondolta magában az iciri-piciri Hóri. – Nem unatkozol egyedül?
– Dehogyis! Szeretek vadászni, eleséget gyűjtögetni, azzal elfoglalom magam.
Az iciri-piciri Hóri eltűnődött a vadászgörény szavain. Elköszönt és gurult, gurult tovább. Egyszer csak szembe találkozott a bagollyal:
– Nini, két hógolyó! De nem fehér, hanem fekete.
– Szervusz! – Hú-hú-hú, hú-hú-hú – felelte. – Bagoly vagyok.
– Nem is hógolyó? – suttogta szomorúan.
– Nem, bagoly vagyok!
– Hallottad, amit mondtam? Pedig, nagyon, de nagyon halkan mondtam- ámult el az iciri-piciri Hóri.
– Igen. Tudod, kiválóan hallok, sőt kitűnően látok a sötétben. Még a legkisebb rovart is észreveszem.
– Komolyan?
– Komolyan.
– Nem unatkozol?
– Nem. Éjjel a zsákmány lesem és vadászok, nappal pedig alszom.
Az iciri-piciri Hóri eltűnődött a bagoly szavain. Elköszönt és gurult, gurult tovább.
– Hm, azt hiszem, hogy nekem is ki kell találnom valamit, hogy elfoglaljam magam, ha éppen nem játszik velem a kisfiú. Nem volt jó ötlet, hogy megbántódtam ezen és világgá mentem.
Közben ébredt a hajnal, bíborszínben kélt a reggel. Az iciri-piciri Hóri úgy döntött, hogy hazamegy. Így is tett. Mire a kisfiú felébredt, ott ücsörgött a játékszoba leghűvösebb sarkában, a legalsó jártékpolcon.
Két aprócska, kék színű szemével rámosolygott a kisfiúra. Aztán piszén pisze orrávalbiztosan az éjszakai fagyos levegőtől, nagyot tüsszentett.
– Egészségedre! – mondta a kisfiú meglepetten.
Aztán mosolygós szájával – Köszönöm! – felelte.
Nagyon megörült a kisfiú Hórinak.
– Visszajöttél hozzám?
– Igen, vissza.
– Soha többé nem fogsz itt hagyni?
– Soha többé. Mindig itt leszek veled, egészen addig, amíg el nem olvadok. – válaszolta Hóri.
Így volt, mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!