Törőcsik Palkónak hívták azt a kis suhancot, aki az újságot szokta mihozzánk hordani reggelenként. Jókedvű fiú volt, néha tréfálgattam vele. Egyszer azonban semennyiért se lehetett szavát venni. Sebesen letette az újságot az asztalra, s úgy kiszaladt, mintha kergették volna. Másnap aztán vallatóra fogtam a kis legényt:
– No, Palkó, mi bajod volt tegnap? Tán megette a tyúk a kenyeredet?
Palkó lesütötte a buksi fejét.
– Magunk is megettük volna, ha lett volna. De nem volt a háznál egy falat harapnivaló se.
Mindjárt a markába adtunk egy vajas kiflit. A gyerek nekividulva dugta zsebébe a süteményt.
– Hazaviszem. Kis húgom még úgyse evett ilyent életében.
Jól benne jártunk már a télben, mikor megint megesett a szívünk a Palkó gyereken. Mérges szelek majd elvitték a háztetőt, szitált a hó, s még az ablakon kinézni is fázott az ember, mégis mezítláb hordta az újságot a kis Törőcsik. Olyan is volt a lába, mint a kék posztó.
Akadt a kamrában valami viselt csizmácska.
Odaadtuk neki. A király bársonycsizmájának nem örült volna úgy meg Törőcsik Palkó, mint ennek. Olyan boldogan szorongatta szívéhez, hogy öröm volt nézni.
– Inkább a lábadra húznád, Palkó – biztattam a gyereket.
– Majd odakint, most sietek, mert sok még a széthordani való újságom.
Másnap reggel a rendes időben megint beállított Palkó, de megint csak mezítláb. Mikor azt kérdeztem tőle, hova tette a csizmát, fülig pirulva felelte:
– Odaadtam a testvéremnek.
Szerencsére bírtunk még egy pár ócska csizmát keríteni, s ott nyomban föl is húzattuk Palkóval. Harmadnap megint csak mezítláb kocogott be hozzánk. Ugyancsak verte a sarkát a földhöz, hogy fölmelegedjék egy kicsit. Most már haragosan kiáltottam rá:
– Hát már megint nincs csizmád?
– Nekiadtam a másik testvéremnek – rebegte ijedten.
– Hány testvéred van?
– Hat.
Nem szóltam semmit. Hanem megfogtam a Palkó kezét, s elvezettem a csizmás boltba. Vettem neki egy pár új csizmát, s a lelkére kötöttem, hogy ezt már el ne merje ajándékozni. Dehogy merte, úgy megbecsülte, hogy tán még a feje alá is tette éjszakára. Örült a lelkünk, mikor hallottuk Palkó csizmáinak kopogását.
– Legalább a lába nem fázik szegény gyereknek – mondogattuk boldogan.
Egyszer úgy tél vége felé, ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy két gyerek áll a kapuban. Két egyforma Törőcsik gyerek. Csakhogy az egyiknek csizma van a lábán, a másiknak meg nincs csizma a lábán, de nagy csomó újság van a hóna alatt. Uram Isten, mi lesz ebből?
Hát az lett, hogy az egyik levetette a csizmát, a másik meg, a mi Törőcsik Palink, fölhúzta, s fölszaladt sebesen a lépcsőn.
– Siess, hé – kiáltott utána a másik -, mert mindjárt nyolcat üt az óra!
Palkó csak benyitott az újsággal, s már szaladt is kifelé.
– Gyere vissza, Palkó – kiáltottam utána -, mondani akarok valamit!
– Majd holnap, kérem szépen – szólt vissza futtából -, ma nagyon sietős a dolgom.
Megfordultam és utánaballagtam. Mire kiértem a kapuba, már a másik fiú lábán volt a csizma. Palkó sápadtan hebegett:
– Ne tessék rám haragudni, kérem szépen. Imre testvérem a dohánygyárba jár dolgozni, oda pedig nem eresztik be mezítláb. Azért adtam neki a csizmát. Én csak addig szoktam felhúzni, míg az úrékhoz fölszaladok.
Ilyen gyerek ez a mi Törőcsik Palkónk. Mezítláb húzta ki a telet, pedig három pár csizmája is volt. Nem tudom, hogy hányan tennétek meg ilyent a testvéretekért!
