Csapzott szőke hajával, bánatos kék szemével itt látom magam előtt Selyem Jánoskát, ahogy a nevét leírom. És fáj a szívem, ahogy suttogja a sírásra görbült puha szájacskája:
– Tamás, ne haragudj rám!
Igazság szerint nem is volt semmi okom Jánoskára haragudni. Soha meg nem bántott egy tekintettel se. Mást se, nemhogy engem. Olyan volt mindenkihez, mint a lágy kenyér. Szerette is mindenki, csak én nem. Mindig elfutott a méreg, mikor a tanító úr azt mondta:
– Fiúk, Selyem Jánoskáról vegyetek példát!
„Miért Selyem Jánoskáról? – hányta ilyenkor a hab a lelkemet. – Hát mivel különb ember ő énnálam? Ő is mindenből egyes, én is az vagyok. Neki is szűcsmester az apja, nekem is. Csakhogy az övé szegény szűcsmester, az enyém meg gazdag szűcsmester. Ő gyáva, mint a nyúl, én bátor vagyok, mint az oroszlán.”
Úgy is néztem szegény Jánoskára mindig, mint valami haragos oroszlán. Ő meg félve nézett rám, mint valami ártatlan nyúl.
– Tamás, ne haragudj rám! – mindig ezt mondta a búzavirágszín szemével. Biz én pedig nyilván még most is haragudnám rá, ha egyszer a sárkány össze nem barátkoztat bennünket. Nem kell megijedni, nem volt ennek a sárkánynak hét feje, csak egy, az is papírból. Nem is fújta ez dühösen a tüzet valami sötét barlang fenekén, hanem úszkált szép szelíden a levegőégben. Nem is kellett ezt láncra verni valami híres mesebeli hősnek: elég volt neki egy szál vékony zsineg, annál fogva is úgy jött utánam, mint a kezes bárány.
Az volt éppen a baj, hogy csak kezes bárány volt a sárkányom. Én azt szerettem volna, hogy sasmadár legyen. Ritka szép jószág volt, hosszú farkú, kerek fejű, még szeme is volt neki piros papirosból. Nem ért az semmit, ha a zsinegje kurta volt.
– Csak lent, csak lent, csak lent! – egyre azt csörögte a papírfarka, míg piros szeme vágyakozva nézett fel a magasba, hol vígan legelgettek a többi fiúk sárkányai.
Én meg sóhajtottam nagyokat, de ez csak nem vitte följebb a sárkányt. „No, majd viszi a vontatás!” – gondoltam magamban.
Ravasz mesterség az a vontatás. Abból áll, hogy az egyik gyerek fölébe kerül a maga sárkányával a másikénak, nagyot ránt rajta, beleakaszkodik a zsinegébe, s odavontatja magához a zsákmányt. Vontattam volna én is, ha lett volna mit. De hogy kerüljek én az én bukdácsoló jószágommal azok fölé a kevély sárkányok fölé?
Szerencsére megláttam, hogy az utca végében Selyem Jánoska is sárkánnyal vesződik. A sárkány is oly gyámoltalan volt, mint a gazdája. Toldott-foldott vastag papír a feje, papsajt nehezék a farkában.
Hanem zsinegje volt neki szép hosszú, s az kellett nekem éppen. Ahogy nekilendült egy kicsit a nehéz fejű sárkány, rohantam elő az enyimmel, mint a nyíl, s úgy lerántottam, hogy Jánoska csak akkor kapott észbe, mikor már hozzá is kötöztem a zsinegjét a magaméhoz.
– Ne vedd el, Tamás, az Isten áldjon meg! Látod, én sose bántom a más játékát!
– Nem ám, mert gyáva vagy!
Szegény Selyem Jánoska még akkor is a szemét törölgette, mikor én már a harmadik utcán szaladtam. Vitt magával a sárkány. Úgy csattogott most már szabad röptében, mint valami szilaj sasmadár.
– Csak fel, csak fel, csak fel!
Le is szedtem minden sárkányt, amit a falu felett észrevettem, s annak a zsinegével mind az enyémet hosszabbítottam. Már a falu tornyát is meghaladta a sárkányom, mikorra kibújt a hold a nyárfák mögül, és eltátotta a száját:
– Nini, ezután két holdvilág lesz az égen?
Az én sárkányom pedig megállt egy pillanatra, s olyanfélét gondolhatott magában:
„Ejnye, az volna ám még a szép, ha ezt az ezüstsárkányt is le tudnám vontatni!”
Azzal fölkapta a fejét, nagyot rántott a karomon, sürr, elszakadt a zsineg! Lengett, forgott, kóválygott a sárkány, s úgy bukott le fejjel, hogy majd meghasadt érte a szívem. Szentül hittem, hogy beleesett a holdvilágba. Dehogy esett pedig, dehogy! Reggel, hogy kinyitom a könnyes szemem, ott zörög a sárkány az ablak kallantyújára akasztva. Fél szeme ott maradt ugyan a holdban, de annál barátságosabban hunyorgott a másikkal:
– Ugye hogy ármányos teremtés vagyok én, kis gazdám?
Ahogy kiszaladok, látom ám, hogy Selyem Janika ott kucorog a sárkány mellett a porban.
– Visszahoztam a sárkányod – azt mondja -, ott esett le a mi udvarunkon, éppen az ól tetején.
Nagyon megszégyelltem magam, s kantárjánál fogva ráhúztam a sárkányt a Janika karjára.
– Legyen a tied – mondtam lesütött szemmel -, hiszen a zsinegje úgyis a tied volt.
Akkor értettem meg, hogy mivel különb ember ő énnálam.