Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content
Post Type Selectors
Mesék » Szerzők szerint » Mikszáth Kálmán » A bűvös sarú (Mikszáth Kálmán)

A bűvös sarú (Mikszáth Kálmán)

(Megjegyzés: A mai kornak megfelelő helyesírástól eltér néhány szó a mesében. Ennek oka, hogy ragaszkodtam az eredeti megjelenés szerinti publikáláshoz.)

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, de még az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr, élt egy nagyon öreg ember, akinek három fia volt.

Mikor ez a nagyon öreg ember halálát érezte közeledni, magához hívatta három fiát és imígy szólt hozzájuk:

– Engem magához szólít az Isten, én nemsokára meghalok, fogadjátok meg kedves fiaim, hogy jóban-rosszban mindig össze fogtok tartani.

– Fogadjuk, édesapám – felelte a három fiú, – nem hagyjuk el soha egymást, jóban-rosszban mindig összetartunk.

A nagyon öreg ember meg is halt és a három fiú hamubasült pogácsát tett tarisznyájába s elindult világgá. Mentek-mendegéltek nagy hegyeken és árnyas völgyeken keresztül, lábukat feltörte már a sok gyaloglás, amikor egyszerre csak egy gyönyörű kékvizű folyóhoz értek. Nagyon meleg idő volt, a három fiú tehát gondolt egyet és megfürdött a kékvizű folyó habjaiban.

Igen ám, de míg ők fürödtek, egy gonosz varázsló ellopta a legkisebbik fiú sarúit, melyek egy bokor alatt hevertek. Igy hát a legkisebbik fiúnak mezítlábosan kellett vándorolnia tovább, tüskön-bokron keresztül, a két idősebbik fiú lábát pedig pompás bőrsarú védte.

Az ő lábai már véresek lettek a vándorlástól, amikor így szólt két bátyjához:

– Kedves bátyáim, én nem bírom már tovább a vándorlást, nem adnátok kölcsön sarútokat nekem, amíg begyógyulnak a sebek lábaimon.

– Dehogyis adjuk a mi szép bőrcipőinket a te véres lábaidra – felelte a két irígy bátya – és ha nem tudsz velünk tovább jönni, mi itt hagyunk.

A két idősebb testvér ott is hagyta a legkisebbiket egy nagy, sűrű erdő közepén. Mert a két irígy bátya már megfeledkezett arról, mit is ígértek apjuknak a halálos ágyon? Hogy jóban-rosszban nem hagyják el egymást.

A legkisebbik fiú hát nagybúsan üldögélt a sűrű erdő közepén, amikor látja ám, hogy nyelvét lógatva, keserves vonítással és erősen sántítva egy nagyon öreg farkas közeledik feléje.

– Miért vonítsz olyan keservesen farkas apó, mi bajod van? – kérdezte nagymerészen a legkisebbik fiú.

– Ezer szerencséd, hogy farkas apónak szólítottál – mondta a nagyon öreg farkas, – különben miszlikbe aprítottalak volna fogaimmal, te emberizink. Hej, nagy az én bajom, mert nem tudok az elülső lábamra lépni, mert egy tüske ment belé.

– Majd segítek én, mi sem könnyebb ennél – felelte a legkisebb fiú és egyetlen rántással kihúzta a tüskét az öreg farkas talpából, még be is kötözte szépen a sebet inge darabjával.

– No, látom, jószívű vagy – mondta a farkas, – hálából hát megsegítelek. Látod ott azt a nagy odvas fát? A fa odvában találsz egy egész sereg sarút. Van ott piros szattyánbőrsarú, ezüstsarú, de még aranysarú is. De te ne törődj mindezekkel, ha jót akarsz, válaszd a legkopottabbat.

Azzal a farkas már el is tünt.

A legkisebb fiú meg is találta a fa odvában a csodálatos sarúkat, de eszébe jutott az öreg farkas tanácsa és a legkopottabbat húzta fel lábára. Aztán bandukolt tovább és elért egészen az Óperenciás-tengerig.

– Hej, ha én most itt átrepülhetnék – gondolta nagy bánatosan. Alig hogy ezt elgondolta, íme, csodák csodájára a levegőbe emelkedett és meg sem állt az Óperenciás-tenger tulsó partjáig. Mert hogy szavamat egymásba ne öltsem, ezeknek a kopott sarúknak bűvös erejük volt, aki lábára húzta őket, annak minden kívánsága teljesült.

Igy ért a legkisebbik fiú az Üvegkirály országába, ahol mindenki nagy gyászban volt. Szomorkodott a király, szomorkodtak legtudósabb tanácsadói is. Ennek a nagy szomorúságnak semmi más oka nem volt, mint hogy a királykisasszony csodálatos aranylabdája labdázás közben fennakadt a legmagasabb torony gombján.

Hét nap és hét éjjel hullottak ezért a gyönyörű kisasszony könnyei és a király leánya kezét s félországát ígérte annak, aki az aranylabdát lehozza a torony gombjáról.

Jöttek hetedhét országból a vitézek és bátor emberek, hogy megpróbálkozzanak a magas torony megmászásával. Hej, de szomorú végük lett. Aki elérte a torony tetejét és lepillantott a mélységbe, az menten megszédült és halva fordult le. Aki félúton visszafordult, mert inába szállt bátorsága, azt a király húzatta karóba.

A legkisebbik fiú gondolt egy nagyot és a király elé állt.

– Uram, királyom, én lehozom a labdát.

A király csak csóválta a fejét s az udvari népek csak gúnyolódtak a legkisebbik fiú rongyos sarúin.

Hanem a fiú csak megállt a torony alatt és azt mondta:

– Kedves sarúim, hipp-hopp, vigyetek fel a torony tetejére!

Hát egy szempillantás alatt fenn is termett a világmagos torony tetején. Leszedte onnan az aranylabdát és mégcsak meg sem szédült.

Hej, egyszerre nevetőssé vált a szomorkodó királykisasszony arca, a király pedig így szólt:

– Lányom keze és félországom mától kezdve tiéd!

Még aznap fényes lakzit csaptak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Szólj hozzá!