Zsófi csendben feküdt az ágyában, csak a takaró alól kandikáló lábujjai mocorogtak kicsit, miközben a holdfény ezüstös csíkot húzott végig a plafonon. A ház nesztelen volt, a kinti világból csak a tücskök apró zenéje szűrődött be az ablakon át. Zsófi becsukta a szemét, és ahogy minden este, gondolatban megkereste a lépcsőt.
Az álomlépcső nem volt látható nappal – csak akkor jelent meg, amikor az ébrenlét halk suttogássá csitult, és a csillagok úgy ragyogtak az égen, mintha emlékeztetni akarnák: újra itt az utazás ideje.
Először egy pára lebbent a szeme előtt, aztán lassan előbújt a semmiből a lépcsősor: szivárványszínű márványfokai voltak, melyek egyenesen az égbe vezettek. Zsófi mezítláb lépdelt rajtuk felfelé, s minden lépésnél új világ áradt ki elé.
Az egyik foknál egy tengeri város bontakozott ki, halakból font hidakkal és polipok kávézóival; egy másiknál egy erdő, ahol a fáknak aranyszín levelei voltak, és a madarak verseket csicseregtek. Minden éjjel egy új csoda, egy új kaland.
De azon az estén, valami más volt. Mikor felért a huszonhatodik fokra – amit addig még sohasem ért el –, a lépcső hirtelen eltűnt mögötte, mintha sosem lett volna. Zsófi hátrafordult, hogy visszanézzen, de csak ködöt látott és csöndet.
– Hahó? – kiáltotta. – Lépcső? Hová tűntél?
A sűrű, puha köd azonban semmit sem felelt. Csak egy halk hang suttogott valahonnan a homályból:
– Akkor térhetsz haza, ha hiszel önmagadban.
– De én csak egy kislány vagyok… – felelte Zsófi remegő hangon. – Mihez kéne hinnem magamban?
– Ahhoz, hogy rátalálj a saját fényedre – válaszolta a hang, mintha a lelkéből jött volna, és hirtelen eltűnt, mintha sose lett volna.
Zsófi körbenézett. Az új világ puha, lila erdő volt, tele fénygömbökkel, amik a levelek között imbolyogtak, és minden gömbben ott tükröződött az arca – de minden tükröződés más: volt, amelyiknél koronája volt, a másikban páncélban állt, a harmadikban festőruhában, színes ujjal.
Aztán hirtelen rájött: ezek ő maga. Ezek mind ő lehetne. A bátorsága, az ereje, a képzelete – mind ott volt benne, csak eddig nem nézett a mélyére.
– Hiszek benned – suttogta egy aranyló tükörkép, amelyben Zsófi úgy nézett vissza, mintha már megjárta volna az egész világot, és végül hazatalált önmagához.
Zsófi behunyta a szemét, és mély levegőt vett. Aztán még egyet. Érezte, ahogy valami meleg bizsergés fut végig rajta, belülről fényleni kezdett, mintha egy csillag született volna a szívében.
– Készen vagyok – mondta.
S ebben a pillanatban újra megjelent előtte az álomlépcső, de most nem úgy, ahogy eddig. Nem a szivárványszínekben pompázó márványlépcső volt, hanem egy ösvény, amit ő maga rajzolt a gondolataival. Lépésről lépésre szőtte, minden egyes hittel teli szava, minden reményteljes gondolata egy újabb lépcsőfokot jelentett.
Ahogy lefelé haladt rajta, vissza a saját világába, tudta, hogy ezentúl már nem csak álmaiban lesz bátor. Mert az igazi bátorság nem az, amikor nem félünk – hanem amikor ismerjük a félelmet, de mégis megyünk tovább.
Reggel, amikor kinyitotta a szemét, az ágy széle mellett ott csillogott egy apró fényrög – csak egy pillanatra –, aztán tovatűnt. De Zsófi mosolygott, mert tudta: az álomlépcső sosem tűnt el igazán. Ott van benne, minden nap és minden éjjelen, amíg csak hinni tud önmagában.
