Zorka, a csíkos bundájú zebralány, régóta várta már az idei nyarat. Hónapokkal korábban az iskolában kiszínezett egy térképet, amelyen piros szívecskével jelölte meg a tengerpartot, ahová a családjával elutazik. Napról napra véste be a naptárba a visszaszámlálást, és esténként a kék-fehér hullámokról álmodott.
A nagy nap végül beköszöntött. Már hajnalban útra keltek anyukájával és apukájával, és mire felkelt a nap, ők már ott nyüzsögtek a napsárga parton. A víz csillogott, a sirályok kacagtak, és a levegőben édes naptej illat keveredett a sós széllel.
Zorka izgatottan vetette le szalmakalapját és színes papucsát. Meg akarta kóstolni a homokot a talpával, érezni akarta, milyen a tengerpart igazi érintése. Először csak egy lábbal lépett a homokra, majd a másikkal is. Egy pillanatig minden csodásnak tűnt.
Aztán felszisszent.
– Háááj! – kiáltott fel ijedten, és gyorsan felugrott. – Ez forró!
A homok valóban perzselte a talpát, mintha apró parazsak borították volna a földet. Zorka szaladt egyet jobbra, egyet balra, majd visszapattant a törülközőjére.
– Mi történt, kicsim? – kérdezte anyukája, aki fagyit nyalt egy színes napernyő alatt.
– A homok süt, mint a nap! Nem tudok rajta játszani! – panaszkodott Zorka, és kétfülű kis buksi sapkáját mélyebbre húzta homlokán.
Apukája megsimogatta a fejét.
– Tudod, délelőtt sokkal forróbb a homok, de kora este már hűvösebb lesz. De ne búsulj, kitalálunk valamit!
Zorkának azonban épp most volt kedve szaladgálni, homokvárat építeni, nem pedig estére várni. Szomorúan nézte, ahogy a környező gyerekek fürgén ugráltak a parton. Némelyikük fürdőcipőben volt, mások vastag törülközőket terítettek maguk alá.
Hirtelen egy gondolat suhant át a fejében, gyorsabb volt, mint az égen sikló tengeri sirályok.
– Anyuu, nem hoztuk el véletlenül a társasjátékozó sátorfelhőt?
Anyukája felnevetett.
– Ott van a bőrönd oldalában. De miért?
– Ha felállítjuk, akkor az árnyéka alatt már nem lesz olyan forró a homok, ugye?
Apukája már indult is a sátorfelhőért. Ez egy különleges kis kempingsátor volt: könnyű és kék, mint a nyári ég, tele volt belül apró mintákkal – napokkal, felhőkkel és repkedő kis madarakkal. Amint felállították, a föld árnyékba borult, és a homok szinte azonnal hűvösebbé vált.
Zorka beugrott a sátor alá – mezítláb – és boldogan felszisszent:
– Mint a puha sütemény! Itt lehet játszani!
Előkerült a lapát, a kis vödör, sőt még néhány színes kavics is, amelyeket előző nyáron gyűjtött a Dunánál. Zorkának hamarosan egy girbegurba, mégis büszke kastély nőtt a sátor árnyékában, tornyokkal és kagylózászlókkal. A szomszéd kisfiú is odaszaladt – mezítláb, papucsában – és már együtt építették a világ legmesésebb homokpalotáját.
Este, amikor a nap már lebukott a víz mögött, Zorka belebújt a törülközőjébe, és a székében összekuporodva nézte a lila eget.
– Ugye, anyu, néha csak egy kis sátorméretű árnyék kell ahhoz, hogy megváltozzon minden?
Anyukája mosolygott, és megsimította az orrát.
– Egy kis ötlet, egy csöpp bátorság, és egy jó sátor – ezekből már csoda születhet.
Zorka bólintott, majd becsukta a szemét, és arra gondolt, hogy másnap újra megépítik a kastélyt – csak még több toronnyal. És hogy ha a homok forró marad, hát majd újra kitalál valamit. Mert aki nyáron a parton nevetni akar, annak a talpa alatt néha forró lehet az út – de a szíve mindig hűvösen bátor.
