Zalán egy esős hétfő reggelen álmosan lépett be az iskolába. A kabátjáról csorgott a víz, a cipője cuppogott a linóleum padlón, és a hátizsákja vállát húzta, mintha magába szívta volna az egész éjszakai esőt. Nem különösebben szerette a hétfőket – de rajzóra volt az utolsó aznap, és ez tartotta benne a lelket.
Zalán szeretett rajzolni. Amikor rajzolt, a világ egy kicsit halkabb lett, az osztálytársai izgága nevetése távolibbnak tűnt, és még a tanító néni hangja is nyugodtabban csengett. Az volt a baj, hogy a többiek sosem vették komolyan a rajzait. Néha kinevették, néha csak vállat vontak: „Mit ábrázol ez?” – kérdezték félmosollyal, mintha egy kódolt üzenetet próbálnának megfejteni.
De Zalán nem haragudott rájuk – inkább csak egyre kevésbé mutatta meg, amit alkotott.
Végre elérkezett az utolsó óra. A tanító elmagyarázta a feladatot: „Rajzoljatok egy olyan helyet, ahová legszívesebben elutaznátok! Lehet valóságos, képzeletbeli vagy akár teljesen mesebeli is.” A gyerekek izgatottan mártogatták az ecseteket, éleztek ceruzákat, és már repülő szigetek, csigalépcsős kastélyok, szivárványos dzsungelek tűntek fel a lapokon.
Zalán is belekezdett. Elővette a tolltartóját, de egy különös, ezüstszínű ceruzát talált a sarkában, amit még sosem látott. Mintha nem is az övé lett volna. Ujjai közé vette: hideg volt, szinte bizsergette a bőrét.
– Biztos anya vette – morogta félig magának – talán új volt a boltban – sóhajtott, és meg sem kérdőjelezte tovább. Előhúzott egy hófehér lapot, és elkezdett rajzolni.
Először csak néhány vonal – aztán dombokká görbültek, mögöttük fák nőttek, óriás fák, amelyek lombjai fölé értek a felhőknek. Egy kis faház is kerekedett a hegyoldalba, itt-ott ablakai világító pirosakat pislákoltak. Egy ösvény kanyargott lefelé, ahol kék rókák szaladtak, és egy sárga sárkány szunyókált a patak partján.
Ahogy befejezte az utolsó árnyékvonást, különös zümmögés töltötte meg a levegőt. Zalán először azt hitte, a lámpa hibádzik, vagy talán a neoncső sípol. Aztán a füzete a padon megmozdult. A lapja megemelkedett, és a rajz lassan, mintha kifordulna önmagából, megmozdult.
A kis sárkány ásított és kettőt prüszkölt. A kék rókák ide-oda szaladtak. Egy karcsú tündér toppantott egyet a patak partján, és integetett Zalánnak.
Zalán elkerekedett szemmel nézte, ahogy az egész rajz eleven lett előtte. Nem hangosan – inkább, mint egy gömbbe zárt álom. Csak ő látta.
Másnap újra rajzóra volt – kivételes hetük volt, egy projekthét keretében minden nap festettek, domborítottak, térképeket készítettek. Zalán zsebében érezte az ezüst ceruzát, és újra elővette. Ma egy lebegő várost rajzolt, ahol az emberek köveken keltek át a levegőben, és minden háznak volt egy saját éneke, amely reggelente felébresztette lakóit.
Ismét életre kelt a rajz – de ezúttal nem maradt csak az ő kis világában.
– Az mi ott? – kérdezte egy hang a háta mögül.
Zalán összerezzent. Zsófi volt az, a pad szélén görnyedt, ceruzája épp csak sercent a papíron. A fiú habozott, de aztán eltolta felé a lapot. Megvárta, amíg meglátja a mozgó szigeteket, a lebegő köveken ugráló manókat.
– Ez varázslatos! – szólt elcsodálkozva Zsófi.
Ettől kezdve nap mint nap ott ültek egymás mellett, és egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Bence apró repülőgépeket rajzolt, amelyek leszálltak Zalán városának kikötőjében. Anna csillagokat rajzolt föléje, amelyek valóban ragyogtak. A kis közösség minden nap ugyanoda ült, és együtt építettek egy világot, amely a lapokon kívül is összehozta őket.
És senki sem kérdezte többé Zalántól, hogy „Mit ábrázol ez?”. Mert már benne éltek a válaszban.
