Az iskolai év első napján Tomika a padban ült, és a szíve a torkában dobogott. A táskája tele volt vadonatúj füzetekkel, színes ceruzákkal és egy különösen fényes grafitceruzával, amit az anyukája választott neki. Minden gyerek izgatottan beszélgetett, de Tomika csak a készülő írásórára tudott gondolni. Félénken méregette a táblát, amelyre Zsófi néni már felírt néhány kacskaringós betűt. Olyan volt az egész, mint egy titkos térkép, amit ő sosem fog tudni megfejteni.
Tomika nem szólt senkihez. Elővette a ceruzáját, és aggodalmasan rágcsálni kezdte a végét. Ám ekkor a valóság halk neszezéssel elmozdult. Egy cseppnyi fény villant a ceruza hegyénél, és a következő pillanatban apró, könnyű szél borzolta meg Tomika arca előtt a levegőt.
– Jaj! – suttogta önkéntelenül, mert épp a szeme előtt jelent meg egy pici lény. Egy csipkés ruhás tündérke volt, közel akkora, mint egy gyufaszál, de fénnyel telt és fürge, mint az ezüsthalacska a tóban.
– Szervusz! Én vagyok Cirilla, a ceruzatündér – hajolt meg csinos kis kurtával a lény. – Én lakom ebben a ceruzában, és most, hogy végre segítségre van szükséged, előbújtam.
Tomika úgy pislogott, mint akit elvarázsoltak. Szinte még levegőt se vett, de aztán dadogva kérdezte:
– Te… te igazi vagy?
– Annyira igazi, amennyire a betűk azok – nevetett Cirilla. – Na gyerünk, megmutatom neked a titkokat, amiket a ceruzád rejt. Ne félj többet, Tomika! A betűk segítenek megmutatni a gondolataid.
Tomika megmarkolta a ceruzát. Valahogy könnyebbnek tűnt, mintha maga a tündér tartaná. Cirilla egy kunkori „a” betű fölé lebegve azt mondta:
– Nézd csak! Ez olyan, mint egy kicsi alma, amit lehajló ága tart. Ha ezt le tudod írni, máris varázsló vagy: megidéztél egy hangot a semmiből.
Tomika végigpróbálta: „a”, „e”, „i”, aztán „k”, „t”, „m”. Cirilla mindegyik betűnél újabb történettel rukkolt elő. A „b” például egy pocakos bácsi volt, aki mindig bajuszt pödrött és biciklizett. A „d” egy dob, amit a kismanók reggelente doboltak, hogy felkeltsék a Napot. Ahogy Tomika írogatott, a betűk életre keltek, táncoltak a füzetlapján, s már nem voltak többé félelmetesek – inkább csak játékos kis lények, akiket Cirilla mutatott be neki, mint egy barátságos társaságot.
– És mi van a számokkal? – kérdezte ámulva.
– Ó, a számok? Ők a betűk unokatestvérei! – kuncogott Cirilla. – Nézd meg az egyest: egyenesen áll, mint egy büszke katona. A hármas meg olyan, mintha egy kis kacér felhő fittyet hányna a szélnek.
Tomika szinte észre sem vette, ahogy a nap elsuhant felettük. Írt, rajzolt, számolt, és minden egyes új jel egy-egy új kaland kapuját nyitotta meg előtte.
A tanítás végén Tomika elrakta a ceruzáját. Nem volt többé csak egy íróeszköz: a tündér lakhelye lett, egy barát, aki segített neki, amikor senki más nem tudott.
Hazafelé menet lágy szellő cirógatta az arcát. A táskája már nem tűnt olyan nehéznek. Tudta, hogy Cirilla másnap is vele lesz – és bár az írás, olvasás és számtan még messze nem volt egyszerű, Tomika szíve telt volt kíváncsisággal és bátorsággal.
S ettől a naptól fogva, valahányszor ceruzát fogott a kezébe, halvány ragyogást vélt látni a hegyénél. És egy kicsiny hang suttogott:
– Egy szó, Tomika, egy szóval bármelyik ajtó kinyílik. Csak merd leírni.
