Tomika a kertben ült a kopott kis padon, sáros térddekkel és mezítláb, miközben fáradhatatlanul fújta a szappanbuborékokat. A nap lemenőben volt, aranyfényt szórt a rózsabokorra, a bokor pedig visszacsillogtatta a fényt, mint valami élő drágakő. A nyári levegő meleg volt, enyhén süppedős, illata megtelt levágott fűvel és rózsával.
A fiú szerette ezeket az estéket. A szappanbuborék-fújóját az apukája készítette neki egy régi kanálból és egy hajlított drótból. Egész délután azt számolta, melyik buborék szállt magasabbra, melyik pukkant ki lassabban. De azon az estén valami más történt.
Egy különösen nagy buborék pattant elő a pálcából, és ahelyett, hogy rögtön felszállt volna, csak lebegett előtte, meg-megrezzenve, mintha gondolkodna.
Aztán megnyúlt. Kígyóként tekeredett, bőre szivárványszínben játszott, és egyre nőtt, míg végül karcsú nyaka, pikkelyes teste és két kis szárnya alakult ki. Szemei csillogtak, mint a holdfény a vízen. A buboréksárkány egyetlen sóhajjal táncolni kezdett a levegőben.
Tomika tágra nyílt szemmel nézte.
– Te… te egy… sárkány vagy – suttogta.
– Én vagyok az – válaszolta a buboréksárkány, és hangja úgy csengett, mintha csillagok koppannának egymáshoz az égen. – Én vagyok Szöppen, a buboréktáncos, és csak annak mutatkozom meg, aki igazán hisz a játékban.
– Én mindig játszom! – mondta lelkesen Tomika, és egy újabb buborékot fújt. A sárkány hátrapördült a levegőben, és egyetlen fújással szétrobbantotta a buborékot, úgy, hogy az cseppekké hullott szét, aztán csendülő nevetéssé változott.
– Akkor gyere velem játszani! – kiáltotta Szöppen, és máris suhintott a szárnyaival.
Tomika habozott. Tudta, hogy késő van, de a buboréksárkány olyan hívogató volt, olyan valószerűtlenül gyönyörű… Végül felállt, és nyújtotta a kezét.
– Hová megyünk?
– A Szellők Völgyébe, ahol a buborékok nem pukkannak ki, csak nevetnek – mondta Szöppen vidáman.
Egyszerre emelkedtek fel, Tomika könnyűnek érezte magát, mint a pitypang bóbitája. A házak alattuk kavargó képeslapokká váltak, a fák tintafoltos ágai integettek nekik, a hold lassan fordult az égen, mintha utat akarna engedni.
A Völgy telis-tele volt más, csillogó buborékokkal, mindegyik más alakot öltött: volt ott buborékbagoly, buborékpillangó és egy béka formájú is, amelyik folyton elpattant, aztán újra összeállt. Tomika játszott, futott, sikoltozott örömében, ahogy egyik alak után a másikba vetette magát.
Aztán Szöppen hirtelen megállt.
– Az éjszaka véget ér hamarosan. Ha most nem térsz vissza, álombuborékká válsz, s elfelejted, ki vagy.
Tomika megdermedt.
– De én nem akarom elfelejteni anyát, apát… a homokozót… a forgót a játszótéren…
– Akkor búcsúzz el szépen – mondta Szöppen szelíden.
Tomika könnyes szemmel átölelte a sárkányt. Olyan volt, mint egy meleg nyári szellő.
– Köszönöm a játékot. Ugye… ugye még látlak?
– Minden buborékban ott vagyok – válaszolta Szöppen. – Ha fújsz egyet, és jól figyelsz, talán újra táncolunk.
Tomika egyszerre zuhant és süllyedt, mintha egy meleg medencébe csobbanna – de amikor kinyitotta a szemét, ismét a padon ült, a kerti rózsa még mindig illatozott, az ég már sötétkék volt, s első csillag jelent meg fölötte.
A keze alatt még ott volt a szappanbuborékos kanál, és egy buborék emelkedett épp fel – benne egy szivárványszínű fény, ami egy pillanatra megvillant, majd csendben kipukkadt.
És Tomika mosolygott. Tudta, hogy a játék sosem érhet véget igazán.
