Egy széles, langyos tó partján, ahol a nádak susogása keveredett a békák kuruttyolásával és a szitakötők zümmögésével, élt egy teknős, akit Tóbiásnak hívtak. Kicsi volt még, de annál sürgősebb – mindig mindent azonnal akart.
– Miért kéne várni, ha már most is el lehet indulni? – szokta mondogatni, miközben alig várta, hogy a reggeli eső elálljon, és csússzon ki a puha fövenyre játszani.
Egy nap, mikor a nap már alacsonyan ült az égen és az árnyékok hosszabbra nyúltak, Tóbiás egy különösen nagy és fényes katicabogarat követett a nádas mélyére. Lábai kapkodtak, lelke szinte égett a vágytól, hogy elérje a piros pettyes csodát – de ahogy egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát, úgy érezte, sokkal könnyebb lett. Megfordult, és rémülten látta: a háza nincs többé rajta.
Elveszítette a páncélját. Vagy inkább otthagyta valahol, de mikor és hol – azt már nem tudta megmondani.
– Háá-hááá… – lihegte megriadva. – Ez lehetetlen! A házam mindig velem van!
De most nem volt. A nap kezdett hanyatlani, a nád között egyre sötétebb lett, az árnyak mélyebbek, a bogarak zaja sűrűbb. Tóbiás meg-megrázkódott a félelemtől. A ház nélkül teljesen védtelennek érezte magát.
Szaladni kezdett, de újra és újra belegabalyodott a sásleveles indákba. Elesett, felkelt, tovább szaladt. Egy rézsút döntött kőnél egy bölcs varangy ült, aki nyugodtan nézte, ahogy Tóbiás fejvesztve rohangál.
– Hé, hé, teknőske! – szólt rá komoran. – Mit csinálsz?
– A házamat keresem! Elveszett! El kell indulnom! Most! Azonnal! – sipítozta Tóbiás.
A varangy megvakarta az állát egy lassú, kényelmes mozdulattal.
– A rohanás nem mindig visz messzire. Néha épp akkor találod meg, amit keresel, ha egy pillanatra megállsz.
Tóbiás úgy nézett a varangyra, mintha szöcskét evett volna reggelire.
– De ha megállok, hogy lelhetnék rá? Minden követ át kell forgatnom!
– Vagy inkább figyelhetnél – vonta meg a vállát a varangy. – Azt mondják, ahol utoljára voltál nyugalomban, ott érdemes kezdeni a keresést.
A teknős elgondolkodott. Visszaidézte azt a pillanatot, mikor a katica felröppent egy levélre – igen, ott, a tóparti lapulevelek közt pihent meg épp előtte. Talán ott hagyta a házát.
Lassan, nagyon lassan fordult vissza. A sietés most már nem szolgálta. Út közben találkozott egy csigával, aki szorgalmasan kúszott előre, apró nyomot hagyva maga után.
– Nem keresel semmit? – kérdezte Tóbiás.
– De, egy friss pitypanglevelet. De nem sietek – válaszolt a csiga, és tovább csúszott rezzenéstelen békében.
Tóbiás ránézett a csiga spirálos házára – milyen biztos az ott! Talán ha ő is megtanul várni…
Ahogy szép lassan közeledett a tóparthoz, egy szarkaláb tövében megpillantotta azt, amire úgy vágyott: a saját páncélját.
Szinte rítt, mikor odabújt hozzá. Óvatosan visszamászott bele, körbeölelte a jól ismert forma, mintha sosem váltak volna el.
– Hát megvagy! – suttogta meghatottan.
Ekkor egy hang szólalt meg mögötte:
– Lám, néha a türelem vezet haza – szólt a varangy, aki valahogy hamarabb ért ide, pedig alig mozdult el a kőről.
Tóbiás most először nem kérdezte meg, hogyan történt. Csak bólintott, és mély levegőt vett.
Attól a naptól kezdve nem rohant többé fűhöz-fához. Többször megállt, ha látott valakit fáradtnak, és ha valami sokáig tartott, hát kivárta. Emlékezett, milyen az elveszettség érzése, és még jobban tudta: milyen az, amikor a türelem visszavezeti az otthonhoz.
