Volt egyszer egy régi, foltozott tarisznya, amely nagypapa szekrényének legfelső polcán porosodott. A varrásai megkopva, de erősek voltak, mint a régi mesék fonalai, és az illata… olyan volt, mint az őszi reggeleké, amikor a szeptemberi napfény még a föld melegét hordozza. A tarisznya neve Tódor volt, mert aki valaha viselte, úgy hívta: „az én jó öreg Tarisznya Tódorom”. Senki sem tudta már, miért, de Lili, a nyolcéves, szeplős kislány, aki imádott titkokat keresni a padláson, azon a délutánon pontosan ezt tette megint.
– Nahát – sóhajtotta Lili, mikor megtalálta Tódort egy molyette kabát alatt. – Te meg mi vagy?
Ahogy megfogta a tarisznya fülét, valami meleg bizsergés futott végig a karján. A következő pillanatban egy színes falevelekből álló forgószél kanyarodott végig a padláson, a levegő megtelt szőlőillatú szelek zümmögésével, és Lili már nem a padláson állt, hanem egy szőlőlugas közepén.
A naptól zsongó táj közepén állt, sorra mellett szőlőtőkék, telis-tele gömbölyű, mézédes fürtökkel. A levelek közt apró lények zsongtak, csillogó szárnyú tündérek, akik bíbor selyemből szabott ruhákat viseltek és vidáman nevetgéltek.
– Nocsak, egy embergyerek! – rikkantotta az egyikük, egy tündérfiú, akinek zöld bogyófüggők lógtak a fülében. – Tarisznya Tódor végre megint elhozott valakit!
– Ő itt Lili – mondta egy másik, aranyhajú tündérleány, aki épp szilvát táncoltatott egy levélcsónakon. – Lili, te is hivatalos vagy a szüreti bálra!
Lili pislogott, aztán olyan mosolyra húzta a száját, amit csak akkor viselt, amikor valami varázslatos történik.
A szüreti bál úgy kezdődött, ahogy a legszebb őszi naplementék: lassan, selymes fényekkel, dobogó szívű csönddel. A tündérek mindenféle gyümölcsből és virágszirmokból készítettek koronákat és szoknyákat, aztán elindult a tánc. Tarisznya Tódor közben ott lógott Lili vállán, és egészen belepirult, amikor egy mókustündér ráakasztott egy kökénykoszorút.
– Miért hoztál ide? – kérdezte halkan Lili, miközben körbe-körbe pörgött egy fürtös táncban.
Tódor nem szólt, de zsebében találni lehetett egy kis cédulát, amin alig olvasható betűkkel ez állt: „Aki hisz az ősz csodáiban, megtalálja bennük önmagát.”
És Lili hitt. Hitt abban, hogy a lepottyanó almák dalolnak estefelé, hogy a szeptember csöndje varázsigéket rejt, és hogy még a leglyukasabb tarisznya is hazavihet egy darabot a meséből.
Mire a hold elindult az égen, Lili álmosan bandukolt vissza a tarisznya révén. A padlás ismét csendes volt. De a lábán halk szőlőhéj roppant, és egy kis gyöngyvirág-koszorú szorult ujjai közé.
Azóta tudja: ha az ember nem felejti el, hogyan kell figyelni az őszi szelek susogására, Tarisznya Tódor bármikor elviheti újra – oda, ahol a tündérek ősszel ünnepelnek. Csak nyitva kell tartani a szívet és egy pici helyet a padláson, a csodáknak.
