A nap reggele fényesen csillant meg Tappancs orrán, amikor a legelső napsugár beszűrődött a tyúklépcső virágai közül, és megcirógatta a kis fehér-foltos kutyus bundáját. Tappancs lustán nyújtózkodott az udvari fűben, ásított egy nagyot, majd felpattant. Megrázta magát, s fülét hegyezve hallgatózott. Valami furcsán hívogató zümmögés jött a távolból – talán innen, talán onnan –, de mindenesetre odatartozott a nyárhoz, a meleghez, a szabadsághoz.
A kerítés tövében, ott, ahol a bokrok már majdnem beleérték egymást, tegnap egy apró lyukat szimatolt ki Tappancs. A gazdi még nem vette észre. Most lépett oda, böködte az orrával, s egy-kettőre be is furakodott rajta, épp csak úgy, hogy a hátán lévő fekete folt beleakadt egy kicsit. Pár bukdácsoló lépés, és máris az utcán volt.
Kíváncsian szaglászott, minden sarok új illatot rejtett: friss kalács, locsolt járda, bicikliolaj. Tappancs bal felé indult el, ahol a gyerekek nevetése összefolyt a madárcsicsergéssel. A kavicsos ösvény egyenest a Duna-parti strandra vezetett.
Micsoda világ volt az ott! Napernyők színes gyékényként borultak a homokra, gyerekek csobogtak a sekély vízben, s a lángos illata bekúszott Tappancs orrába, mint egy láthatatlan fonál. Először csak a partról figyelte a hullámokat, aztán ahogy egy kisfiú mosolyogva odaközeledett, letelepedett a szalmakalapos bácsi törölközője mellé.
– Anyu, nézd, egy kutyus! – kiáltott a fiú, és leguggolt Tappancshoz.
Tappancs boldogan csóválta a farkát, és egy halk vakkantással jelezte, hogy örül a társaságnak. A fiú megsimogatta, s az anyukája pár perc múlva már egy kis műanyag tálba vizet is töltött neki. Aztán jöttek a homokvárak, a vízbe eresztett kagylócsónakok, és még egy darabka lángos is jutott Tappancsnak, miután ügyesen elkapott egy labdát, amit véletlenül felé rúgtak.
Délutánra már mindenki ismerte a kis kutyát. „Tappancs” – így nevezték el, mert a tappancsaival mókás nyomokat hagyott a vizes parton. A strandmester csak mosolygott, amikor a kutyus a bokáig érő vízben tipegett a gyerekek után.
Ám ahogy a nap egyre laposabb árnyékokat vetett, Tappancs kezdte érezni, hogy elfáradt. A kaland izgalmas volt, de hiányzott a kis piros labdája, amit otthon őrzött a kerti fű alatt, és eszébe jutott a gazdi hívó hangja is, a meleg tenyér, amely mindig megsimította, ha nyugodni tért.
Lassan kibújt a strand szélére, megkereste az utat, amelyen reggel érkezett, és visszaindult. A kerítéslyuk még mindig ott volt – talán a gazdi még most sem vette észre –, és Tappancsnak csak egy fürge mozdulatába került, hogy beugorjon rajta.
Mire a gazdi kijött a házból, Tappancs már ott feküdt a régi pokrócon, a nap utolsó sugarait szívva a bundájába. Csak egy kicsi mosolyt látott a gazdi arcán, ahogy meglátta a pocsolyában hagyott tappancsnyomokat és a fülébe akadt homokszemcséket.
– Na mi volt, kópé? – kérdezte kedvesen, s közben leguggolt hozzá. – Csak nem a Duna-parton jártál?
Tappancs halkan nyüszített, és a farkát halkan ütemezte a fűhöz. Még maradt több nap a nyárból – ki tudja, talán holnap újra indul a kaland.
