Tamara minden este, amikor a nap már lebukni készült a dombok mögé, kilépett a kis nádtetős házuk ajtaján, és mezítláb indult a rét felé. A fű még langyosan cirógatta a talpát, a levegő pedig édes volt, mint a virágpor és a nyári gyümölcsök illata. A lányka minden alkalommal másfél tucat virágot szedett: pipacsot, búzavirágot, kamillát és néha egy-egy csillagvirágot is, ha az éppen bontogatta kék szirmait. Ezekből a növényekből kis csokrokat kötött, amiket az ablakpárkányra állított vagy odacsempészett a szomszéd néni küszöbére.
Egyik este azonban egészen más volt a levegő. Tamara már messziről észrevette a változást: a nap még le se nyugodott, de a réten mintha szivárványszínű pára lebegett volna. A virágok is halk zizegő hangot hallattak, mintha összehajolva titkokat súgnának egymásnak.
Ahogy lépkedett a fűben, egy különös virág ütötte meg a szemét. Nem volt olyan, mint a többi. A szárán apró arany pöttyök szikráztak, a szirmai áttetszők voltak, mintha üvegből készültek volna, és a belsejéből halvány, pulzáló fény áradt. Tamara leguggolt mellé, és mikor ujjával óvatosan megérintette, a virág megremegett, majd lassan elkezdett forogni, mint egy szelíd táncos balerinaként. Az alatta lévő fű meghajolt, és egy keskeny ösvény bontakozott ki előtte, amely addig láthatatlan volt.
– Hát te mit titkolsz? – suttogta Tamara.
Nem habozott sokáig. A virágcsokrot lehelyezte a földre, majd mezítlábasan elindult az új ösvényen, amely egyre mélyebbre vezetett a rét szívébe. A bokrok kinyíltak előtte, a kis állatok – nyulak, sünök, rigók – észrevétlenül némán kísérték, mintha tudták volna, hová tart. Az ösvény végén egyszer csak kitárult előtte egy kis tisztás.
A hely közepén egy fa állt. De nem akármilyen fa. A törzse fehér volt, mint a hegyi kristály, lombja békésen lüktetett, mintha lélegezne. A levelek zöldje mélyebb volt, mint a legmélyebb tó, és alatta egy kis kör alakú tó tükrözte vissza a csillagokat, noha az ég még nem volt egészen sötét.
Tamara ámulva lépett előre, s ekkor a fa legalsó ágáról lelibbent egy színes tollú madár – olyan volt, mintha minden színe benne lett volna a világnak. Megállt a lány előtt, és egy kristálygömböt engedett a csőréből Tamara tenyerébe.
– Ez a rét szíve – szólt a madár hangja, de a száját nem nyitotta ki, a hang mintha Tamara gondolataiban csilingelt volna.
– Miért mutatod meg nekem? – kérdezte a lány.
– Mert látom, hogyan bánsz a virágokkal. Látom, hogy örömet akarsz hozni apróságokkal. Ilyen szívvel te őrzője lehetsz e helynek.
Tamara a gömbbe nézett, és abban látta az egész rétet, ahogyan él, lélegzik, virágzik – de látta közben magát is: amint könnyeket töröl le egy kisfiú arcáról egy gyűrött pipacs-csokorral, ahogy lehajol egy elveszett katicához egy kő tövében, és ahogy némán méltányolja a naplemente csendjét.
Tamara zsebébe csúsztatta a gömböt, mire a fa ágai megrezdültek, és még egyszer végigsimítottak felette.
Mire visszatért, a nap már lebukott, és csak a hold kúszott elő a dombtetőn. A csokor, amit ott hagyott, még mindig ott hevert, de mintha új erő járta volna át. Tamara másnap reggel azt látta, hogy azok a virágok, amelyeket a szomszéd néninek hagyott, sokkal tovább éltek, mint máskor – sőt, új hajtások is sarjadtak belőlük.
És attól a naptól fogva, ha csendesen ránézett valakire, azt mondták róla: Tamara tekintetétől még a szomorú levelek is új életre kelnek. Ő pedig a rét titkát örökre megőrizte – szívében, ahol a különös kristálygömb lüktetett, mint egy meleg, szelíd fény.
