Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy apró, varázslatos tündér, akit Szamócatündérnek hívtak. Az erdő mélyén, egy gyönyörűen virágzó rét közepén tette le a gyökereit. A rét minden reggel ezüstös harmattal borította be a színes virágokat, és a fák lombjai közt az énekesmadarak vidám dalokat zengtek. Szamócatündérnek hosszú, piros hajzuhataga volt, amely a nyári gyümölcsök színét idézte, és apró, csillogó szárnyai könnyedén szárnyaltak a levegőben.
Minden reggel, ahogy a Nap első sugaraival megérkezett, Szamócatündér kezébe vette az aranykeresőt, és az erdő felé vette az irányt. Az ő feladata volt, hogy megőrizze a gyümölcsök szépségét és ízét. A tündér minden bogyót és gyümölcsöt megáldott a harmat legédesebb cseppjeivel, így a fák és bokrok bőven termettek a nyár legszebb gyümölcseiből: zamatos eperből, illatos málnából és lédús szederből.
De az idén valami különös dolog történt. Az erdő mélyén egy sötét felhő gyűlt össze, és a szél susogása máris sejteket ültetett a fákba. Szamócatündér mindennap figyelte a növényeket, ám a gyümölcsök íze egyre csökkenni kezdett. A fák lehajtották ágaikat, és a bogyók színe is elhalványult. „Mi történik itt?” – gondolta Szamócatündér. „Mennyi bogyónak lassan már nyoma sincs!”
Elhatározta, hogy utánajár ennek a titokzatos jelenségnek. Felrepült a legmagasabb fára, hogy belássa az erdő minden zugát. Az ágon ücsörögve is észrevette, hogy a fák körül sötét árnyak mozognak – sötét szellemek, akik el akarták rabolni az erdő varázsát. „Nem hagyhatom, hogy az erdő és a gyümölcsök elpusztuljanak!” – mondta Szamócatündér határozottan, és nekiindult, hogy szembenézzen a veszéllyel.
Ahogy lefelé repült, talált egy bátor kis mókust, aki a fák között ugrált. „Te, mókus! Segítened kell nekem! Az erdő szellemeit el kell űznöm, különben a gyümölcsök sosem lesznek ugyanazok!” – mondta Szamócatündér.
– „Miért ne segíthetnék? Én is szeretem a gyümölcsöket!” – felelte a mókus, aki hamar elhatározta, hogy csatlakozik hozzá.
A tündér és a mókus harcra készen indultak el a sötét árnyak felé. Amint közelebb értek, Szamócatündér előhívta a reggeli harmat varázsát. Az aranykeresőjével alakította a harmatcseppeket, amelyeket csillogó fényekké varázsolt. A legnagyobb sötét szellem előtt megálltak, és Szamócatündér így szólt:
– „Sötét szellem! Az erdő varázsa nem a tiétek! Távozzatok, és hagyjátok el a gyümölcsöket békében!”
A szellem szeme villant egyet, és nevetni kezdett.
– „Miért érdekel titeket ez az erdő? Az én erejemben ti nem állhattok meg!”
A mókus bátor felkiáltással felelt:
– „Bár kicsik vagyunk, mégis harcolni fogunk az erdőért!”
Ekkor Szamócatündér a harmatcseppeket a sötét szellem felé vetette, és azok csillagokká változtak a levegőben. A szellem összehúzta magát, és hirtelen világra jött a napfény. A harmat ragyogása elűzte a sötétséget, és a szellem elmenekült, mint árnyék a hajnalhasadáskor.
Az erdő ismét életre kelt. A fák fürdőztek a fényben, a gyümölcsök íze pedig sokkal édesebb lett, mint valaha. Szamócatündér és a mókus örömmel ünnepelték, hogy sikerült megmenteniük az erdőt és annak varázsát.
– „Köszönöm a bátorságodat, barátom!” – mondta Szamócatündér.
– „Én köszönöm neked! Csodálatos kaland volt!” – felelte a mókus.
Azóta Szamócatündér és a mókus együtt védelmezik az erdőt, és minden reggel az ezüstös harmat varázsát szórják a gyümölcsökre, hogy megőrizzék az édességet és a szépséget. Az erdőben mindenki tudta: ha szükség van a segítségre, Szamócatündér és a bátor mókus mindig ott lesznek, hogy harcoljanak a jóért.
