Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content
Post Type Selectors

T. Fiser Ildikó: Pettyes, a bátor őzgida

Szerző: T.Fiser Ildikó

Oszd meg ezt a mesét!

Ragyogó nyári reggel volt. A napsugár meleg fénnyel hatolt át a zöld erdő lombkoronái között. A fákról az erdei madarak dallamos csivitelése hallatszott. Az apró, színpompás virágok körül gyönyörű pillangók lebegtek.

Ezen a csodás napon látta meg a napvilágot Pettyes, a kis őzgida. Amint megszületett, máris kíváncsian tekintett körbe gyönyörű, barna szemeivel. Kissé sután, bukdácsolva, ám hamarosan mind a négy, karcsú lábacska biztonsággal állt az erdő avarral borított, hepehupás talaján. A kecses kis gida barnás bundáját megannyi fehér pöttyöcske tarkította. Apró, fekete orrával mélyet szippantott a tiszta, friss, erdei levegőből. Őzmama büszke, mégis aggódó tekintettel figyelte csemetéjét, majd így szólt: – Mindig gyere utánam Pettyes, és soha ne térj le az útról! 

Pettyes eleinte nem értette, miért kell szorosam követnie a mamáját, hisz körülöttük minden olyan békés, szinte varázslatos volt. Egy reggel azonban, amikor Pettyes tágra nyitotta nagy, barna szemeit, meglepődve látta, hogy egyedül van. Miközben azon tűnődött, hová is tűnhetett az ő kedves őzmamája, zajt hallott a bozótos felől, majd hirtelen megjelent előtte Fürge, az üregi nyúl.

– Hova ilyen sietősen? – kérdezte tőle Pettyes.

– Jaj, Ravaszdi, a róka itt van a nyomomban! Te is jobb, ha eltűnsz innen villámgyorsan! – válaszolta ijedten Fürge. 

Egy pillanatra Pettyes is félni kezdett, ám hamar rájött, hogyan menekülhetnének meg mindketten a sunyi rókától. 

– Gyere velem Fürge, gyorsan, a bokrok majd elrejtenek! Te lapulj meg ott, alattuk, a szürkés bundáddal úgyis szinte beleolvadsz a földbe, én meg majd mozdulatlan állok, míg el nem tűnik az az álnok!

Egyetlen pisszenés nélkül, szinte kővé dermedve vártak. Azon nyomban meg is jelent az álnok Ravaszdi, és meglepődve tapasztalta, hogy a biztosnak vélt fogás elillant a szeme elől. Pórul járva elkullogott.  

– Köszönöm, hogy megmentettél! Hálás vagyok érte! Ilyen bátor őzgidával én még soha nem találkoztam.  – örvendezett Fürge, az üregi nyúl, majd sietve továbbállt.

Pettyes boldog volt, hogy segíthetett kis barátján, és mindketten megúszták ezt a veszélyes kalandot. Ekkor megint zajt hallott. Kisvártatva megjelent Szuri, a kis sündisznó, aki igencsak szedte apró lábait. 

– Hova, hova ily sietve? – kérdezte tőle Pettyes csodálkozva.

– Jaj, Uhu, a bagoly kiszemelt magának, tüskéim se vetnek gátat a nagy étvágyának. – válaszolta a rémült Szuri. 

Pettyes azonnal megsajnálta az ijedt kis sündisznót, és így szól:

– Várj egy kicsit, hadd segítsek! Az a bozót tán megvédhet. Bújj be közé gyorsan, mélyen, a többit meg csak bízd rám szépen!

Alighogy Szuri utolsó tüskéje is eltűnt a bozót mélyén, meg is jelent Uhu, a bagoly, és leszállt épp Pettyes orra elé. Feltűnően nagy fejét felé fordította, majd így szólt:

– Mondd meg rögvest, nincs sok időm válaszodra várni! Láttál-e erre egy sündisznót kószálni?

– Én nem láttam senkit, se közel, se távol. Nem aludnod kéne épp egy méretes faágon?    – kérdezte értetlen tekintettel Pettyes.

– Felzavart a gyomrom folytonos korgása, de már látom, hogy éjre marad a csillapítása. – morogta csalódottan Uhu, azzal hangtalanul elrepült.

Ekkor Szuri óvatosan előmerészkedett a bozótból, és hálálkodva így szólt:

– Köszönöm, hogy megmentettél! Hálás vagyok érte! Ilyen bátor őzgidával én még soha nem találkoztam.  

Pettyes örömmel nézte, ahogy kis barátja sértetlenül távolodott, közben eszébe jutott a mamája is, aki még mindig nem tért vissza hozzá. Ekkor hirtelen, az egyik fáról elé ugrott Mogyi, az odúlakó kis mókus, aki apró szemeivel, láthatóan nagyon nyugtalanul, egyfolytában az eget fürkészte.

– Hát te mit keresel itt lent, és mitől vagy úgy megrémülve? – kérdezte meglepődve Pettyes.

– Jaj, Sárgaláb, a héja mindjárt el fog kapni! Az odúba már biztos, hogy nem tudok visszajutni. – siránkozott Mogyi rettegve.

Pettyes tudta, hogy Sárgaláb, a héja elől nem könnyű elbújni, hisz éles szemei még a magasból is mindent észrevesznek, de támadt egy ötlete. Az egyenetlen talajon észrevett egy akkora gödröcskét, amibe Mogyi apró teste éppen belefért. Így szólt hát, a még mindig remegő kis mókushoz: 

– Itt ez a gödör, bújj bele tüstént, a többit meg bízd rám! Elrejtelek.

Mogyi bebújt a gödörbe és amennyire tudta, behúzta hosszú farkát és ecsetszerű füleit. Pettyes egyetlen mozdulattal, avarral fedte el a gödröt. Úgy gondolta Sárgaláb így talán nem fogja kis barátját felfedezni. Úgy is lett. A sasszemű héja hiába pásztázta a földet, többször is elrepülve felettük, nem látott mást, csak faleveleket, így egyszer csak eltűnt a távolban.

– Most már előjöhetsz, elmúlt a veszély. – szólalt meg Pettyes megkönnyebbülve.

Mogyi hálás tekintettel ennyit mondott:

– Köszönöm, hogy megmentettél! Hálás vagyok érte! Ilyen bátor őzgidával én még soha nem találkoztam.  

Azzal vidáman elbúcsúzott, és eltűnt a fák lombjai között.

Pettyes boldogan intett kis barátja után. Kisvártatva őzmama is visszatért. Nagy volt a kis őzike öröme. Azon nyomban mesélni kezdett neki arról, hogyan mentette meg Fürgét, Szurit és Mogyit, illetve hogyan járt túl Ravaszdi, Uhu és Sárgaláb eszén. 

Pettyesről, a bátor őzgidáról, még ma is sokat mesélnek az erdő hálás lakói.

/a mesét illusztrálta: Tar Martin/

Szólj hozzá!

You cannot copy content of this page