Fülledt nyári nap volt. Szikrázott az égbolt, csönd volt.
De nem, mégsem. Méh döngött.
– Züm-züm, züm-züm… – szállt virágról-virágra.
Finom illatok tekergőztek a levegőben. Sün Semjén, Sün Som és Sün Soma épp ekkor ballagott ki az erdőből.
– Nem tudom, hogy ki lehetett, de azt biztos, hogy szorgalmas kertész volt, mert öröm végig menni ezen a réten, a virágágyak között, a gyümölcsösön, a veteményeskerten. – jelentette ki Semjén.
– Nézzétek! Azokon a fákon mennyi, de mennyi szalmacsomó van! – állapította meg Som.
– Mindegyik egy-egy madárfészek. Kár, hogy nem tudok fára mászni! – sopánkodott Soma.
– De szép idefönn! Sokkal szebb, mint a földön! – állapította meg Csíp csirip. – Szívesen itt tölteném, akár az egész napot.
Csöndesen nézelődött, vagy egy fertályórát /negyedórát/, itt is, ott is. Gyönyörködött a rétben, a virágágyakban, a gyümölcsösben, és a veteményeskertben. Aztán röptében elkapott egy-két legyet. Miután jóllakott, visszarepült az erdő szélén álló fa ágára. Ott élt egy takaros fészekben.
– Hű, de finom! – mutattak rá a sünök. – Szervusz, Csíp csirip! Gyere le játszani!
– Nem megyek, mert megesztek.
– Dehogy! Eszünkbe sincs.
– Szívesebben beszélgetek veletek innen, a legalsó fa ágáról.
A sünök erre odébb álltak.
– Ugyan mi lehet ezen az erdőn túl? Nem állhatunk meg itt, ha már idáig eljutottunk!
Ekkor Semjén meglátott egy icurka-picurka lepkét.
– De szép! Fogjuk meg! – kerítettek egy lepkefogót és üldözni kezdték.
Sebesen szaladtak icipici lábaikon, de a lepke se volt rest, sőt huncut volt. Ott röpdösött hol az egyik, hol a másik süni orra előtt. Hiába próbálták a hálóval becserkészni, sehogy se sikerült. Semjén annyira nézte vágtázás közben a lepkét, hogy megbotlott egy kidőlt farönkbe és átrepült fölötte.
Röptében összegömbölyödött, nehogy megüsse magát, és amikor földet ért, gurult, gurult egy jó darabig. Aztán megállt, felegyenesedett. Aprócska csillagocskák keringőztek a feje fölött. Leült megpihenni. Onnan nézte testvéreit.
– Nézd, ott van! – kiáltotta Som és üldözőbe vette.
Hiába próbálta a hálóval becserkészni, sehogy se sikerült. Annyira nézte a lepkét, hogy összeütközött az épp ott vadászó uhuval. Nagyon megijedt. Rémülten dobta el a lepkehálót és sebesen szaladt icipici lábain menedéket keresni. Amikor meglátta az uhu a finom csemegét, megnyalta a csőrét és utánaeredt.
– No hiszen, megállj! – gondolta magában az uhu. – Elkaplak és megeszlek.
Hű, már majdnem utolérte, már majdnem elkapta a farkát, amikor Som beért egy sűrű bokorba. Az uhu oda nem követhette, így elrepült.
– Nézzétek, ott van a lepke! – kiáltotta Soma és üldözőbe vette.
Döngetett, tekert, pucolt, repesztett, de a lepke ott röpdösött a süni orra előtt. Hiába próbálta a hálóval becserkészni, sehogy se sikerült. Ekkor ért a patakpartra. Síkos volt a széle. Soma megcsúszott, és zsupsz! – beleesett a hideg vízbe.
– Hapci! Hapci! Hapci! – tüsszögve próbált kikászálódni a vízből, de minduntalan visszacsúszott.
Testvérei húzták ki végül.
– Menjünk inkább haza! – mondta kedveszegetten a három sün.
Így volt, mese volt. Füle, farka benne volt.