Egyszer volt, hol nem volt, egy kis faluban élt egy huncut cica, akit Cilinek hívtak. Cili híres volt tréfás természetéről: mindig kitalált valami vidám csínyt, amivel megmosolyogtatta a körülötte élőket.
Egy szép tavaszi napon, amikor minden virág nyílt a kertben, Cili úgy döntött, hogy megvicceli barátját, Bodrit, a szomszéd kutyát. Cili tudta, hogy Bodri nagyon szeret ugatni, ha lát valami furcsa dolgot, így egy ötlet jutott az eszébe.
– Ma egy varázslatos cica leszek! – gondolta magában Cili, és egy régi piros szalagot kötött a farkára. Ezután bekente a bajuszát egy kis liszttel, hogy fehér legyen, majd lassan besétált Bodri kertjébe, mintha teljesen idegen lenne.
Bodri nagyot ugatott, amikor meglátta a „titokzatos macskát”.
– Hé, te, ki vagy? És mit keresel az én kertemben? – kérdezte, próbálva ijesztő lenni.
Cili elmélyítette a hangját és így válaszolt:
– Én vagyok a titokzatos varázscica, aki a falu különleges macskái közül jött!
Bodri zavartan nézett rá, majd egy kicsit hátrébb lépett.
– Varázscica? Még sosem hallottam ilyenről! Tudsz valami varázslatot is? – kérdezte izgatottan.
Cili gondolkodott egy pillanatig, majd huncutul elmosolyodott.
– Természetesen! Egy varázslattal bármikor eltűnök a szemed elől!
Ezzel gyorsan elszaladt a kert másik oldalára, és elbújt egy bokor mögé. Bodri nagyot ugrott, amikor eltűnt, és csodálkozva nézett körbe.
– Nahát! Ez tényleg egy varázscica! – mondta magában.
Egy idő után Cili előbújt a bokor mögül és nagyot nevetett.
– Bodri, én vagyok az, csak megvicceltelek! – nevetett Cili, és játékosan körbeszaladt a kutya körül.
Bodri eleinte meglepődött, de végül ő is elnevette magát.
– Ó, Cili, te aztán igazi huncut vagy! – mondta mosolyogva. – De tudod, most én is kitaláltam egy tréfát!
Ezzel Bodri egy falevélkupacot borított Cili hátára, aki nevetve kezdett kergetőzni vele. Így játszottak egész délután, és azóta mindenki tudta, hogy Cili és Bodri a legjobb barátok, akik mindig készen állnak egy vidám tréfára.
