Élt valahol a városi állatkertben egy nagyon aranyos kis őzike. Gondozója születésétől fogva törődött vele és gondozta. Friss füvet adott neki és forrás vizet. Az őzike néhány nap után lábra állt, elkezdett szaladni. Az őzike a friss fűtől és a víztől megerősödött és szépen felcseperedett. Egy nap így szólt az őzike a gondozójához:
– Mivel már elég nagy vagyok és szépen megerősödtem, elmegyek új otthont keresni. Köszönöm neked a sok törődést, gondoskodást.
A gondozó így szólt:
– Nagyon sajnálom, hogy elmész tőlem, de én elengedlek. Vigyázz magadra.
Miután a gondozó megölelte búcsúzóul a kis őzikét, az őzike elindult. Ment, mendegélt, egyszer csak meglátott egy erdőt, bement. A mókus meglátta a kis őzikét, rögtön szólt Bagolynak, hogy szóljon már Mackó Papának. A Bagoly el is repült, vitte a hírt. Az erdei állatok összegyűltek az erdő főterén. Az őzike egy kicsit megszeppenve állt közöttük. Majd Mackó Papa így szólt:
– Gyere közelebb kis őzike. Ne félj! Ez az őzike messzi állatkertből jött ide közénk, legyetek hozzá barátságosak.
Az őzike így szólt:
– Örülök, hogy itt lehetek köztetek, de van egy kis gond, még nincs nevem.
Mackó Papa kis gondolkodás után így szólt:
– Legyen a neved Phillippó! – mondta Mackó Papa. Majd így folytatta: -Tetszik a neved kis őzike?
– Örülök, hogy lett nevem, nagyon tetszik. Remélem boldog leszek köztetek.- mondta Phillippó.
Az állatok örömmel fogadták a kis őzikét, sokat játszottak vele. A mai naptól fogva a kis őzike boldogságban élt új barátaival az erdőben.
Nagyon jó és rövid nekemis nahyontecik