Egyszer volt, hol nem volt, egy távoli, titokzatos erdő mélyén élt egy gyönyörű, fehér egyszarvú, akit Csillagfénynek hívtak. Csillagfény különleges lény volt: szarva aranyszínben ragyogott, sörénye pedig úgy csillogott, mint az éjszakai égbolt. Az erdő minden lakója tisztelte és szerette őt, mert Csillagfény mindig segített mindenkinek, akinek szüksége volt rá.
Egy nap, amikor a nap sugarai aranyra festették az erdőt, Csillagfény észrevett valami szokatlant. Az erdő egyik ösvénye, amely általában fényes és barátságos volt, hirtelen sötétbe borult, és egy különös, hideg szellő fújt végig rajta.
– Mi történhetett itt? – kérdezte magában Csillagfény. Elindult az ösvényen, hogy kiderítse, mi okozta a változást.
Ahogy haladt előre, találkozott egy kis mókussal, aki a fa tetején reszketett.
– Szia, Csillagfény! – kiáltott le a mókus. – Óvatosan menj tovább, mert valami különös történt az erdő közepén. Egy varázslat zárta el a fényt, és az állatok félnek.
Csillagfény tudta, hogy nem hagyhatja így az erdőt. Elhatározta, hogy megkeresi a varázslat forrását, és segít az állatoknak.
Ahogy közeledett az erdő közepéhez, a fák egyre sötétebbek lettek, és a levegő hűvösebbé vált. Hirtelen egy apró, szomorú tündér repült oda hozzá. A tündérnek, akit Csillagfénysugárnak hívtak, halvány volt a fénye, mintha elfogyott volna az ereje.
– Mi történt veled, Csillagfénysugár? – kérdezte Csillagfény aggódva.
– Egy gonosz varázsló, Árnyék, járt erre, és elvette a fényt az erdő közepéből – mondta a tündér szomorúan. – Az erdő lakói most félnek, mert a varázsló elrejtette a napfényt egy sötét kristályba.
Csillagfény szíve megtelt bátorsággal és eltökéltséggel.
– Ne aggódj, Csillagfénysugár! – mondta. – Én visszahozom a fényt az erdőbe.
Elindult a varázsló kastélya felé, amely egy magas hegy tetején állt. Ahogy haladt, találkozott egy kis nyuszival, akit Hópihe-nek hívtak, és egy vidám kismadárral, Csiripkével. Mindketten úgy döntöttek, hogy elkísérik Csillagfényt, mert tudták, hogy együtt erősebbek lesznek.
Amikor megérkeztek a varázsló kastélyához, Árnyék éppen a sötét kristályát csiszolgatta. Csillagfény bátran előrelépett.
– Árnyék, add vissza a fényt az erdőnek! – kiáltotta. – Az erdő minden lakója szenved a sötétség miatt!
Árnyék gúnyosan nevetett.
– Miért adnám vissza? Az én kristályom most erősebb, mint valaha!
De Csillagfény nem hátrált meg. Szarvát felemelte, és egy erős, arany fényt küldött a kristály felé. A fény olyan erős volt, hogy a kristály repedezni kezdett, majd hirtelen szétrobbant, és a napfény visszatért az erdőbe.
A nap sugarai újra beragyogták az erdőt, a fák levelei csillogtak, és az állatok vidáman ugrándoztak körülöttük.
– Legyőzted a varázslatot! – kiáltották az állatok boldogan.
Csillagfény mosolygott, és így szólt:
– Nem egyedül győztem le. Hópihe és Csiripke is segítettek, és mindannyian együtt hoztuk vissza a fényt.
Árnyék elhallgatott, és szégyenkezve eltűnt az erdő mélyén, mert rájött, hogy a sötétség sosem győzheti le a fényt, ha az állatok és a barátok összefognak.
Attól a naptól kezdve Csillagfény, az egyszarvú, az erdő hőse lett, és mindenki tudta, hogy ha valaha is baj lesz, ő mindig ott lesz, hogy megvédje az erdőt és lakóit.
